Minél több ismerettel bírunk az anyatejről, annál világosabb, hogy mennyi mindent nem tudunk még róla.
A méhből kibújva mindannyian az anyamell felé indulunk. Úgy érkezünk ebbe a világba, hogy tisztában vagyunk emlős mivoltunkkal, anyatej iránti igényünkkel.
Mindazonáltal még felnőttként sem tudjuk teljesen pontosan, mit tartalmaz ez az tej, vagy – bármilyen furcsán is hangzik – mi értelme is van. Az anyatejre évtizedekig szigorúan táplálékként gondoltak az emberek, ami érthető is – elvégre az anyatejjel táplálják az édesanyák a csecsemőiket. De kiderült, hogy a tápanyagok biztosítása csak egyike az anyatej képességeinek. Az is lehet, hogy ez nem is a legfontosabb képessége.
“Az anyák teje élelem; az anyák teje gyógyszer; az anyák teje jelzés.” – mondja Katie Hinde, evolúciós humánbiológiával foglalkozó harvardi adjunktus. (Ő írja a “Mammals Suck … Milk!” című, fantasztikus blogot, amely szerintem a virtuális tér egyetlen olyan pontja, ahol egy Mammal Madness néven futó emlős-bajnokság eredményeire lehet évente tippelni.) “Amikor valaki azt hallja, hogy a tejet kutatom, automatikusan azt reagálja, hogy hiszen azt már ismerjük, vagy hogy nem is olyan fontos téma. Erre én: ‘Nem, nem ismerjük eléggé, ráadásul hiperfontos’.”
Mindenekelőtt azonban hadd éljek itt egy figyelmeztetéssel – hiszen úgy tűnik, a laktációs témájú eszmecseréknél ez mindig szükséges, főleg ha olyan személy foglal állást, aki soha nem fogja megtapasztalni a tejelválasztást. (Ez rám elég nagy valószínűséggel igaz.) Új, “Baby Meets World” című könyvemben arról írok, hogy – a mítoszok ellenére – a szoptatás hiánya sosem volt a csecsemő számára halálos ítélet. A félig-meddig már tisztességes összetételű tápszerek megjelenése előtti évszázadokban a csecsemők rémséges anyatejhelyettesítőket kaptak (mondjuk kenyér-sör pépet) – és bár sokkal többen haltak meg közülük, mint szoptatott társaik közül, mégis sokan életben maradtak. A tej mai kutatásának tanulsága tehát nem az, hogy a tápszer a modern kor egyik ördögi terméke. (Se nem modern, se nem ördögi.) Sokkal inkább az a tanulság, hogy a tej nagyon összetett anyag – „evolúciós” szempontból pedig lenyűgöző.
Lássuk, mennyire összetett! Az anyatejben lévő néhány oligoszacharidról – ezek néhány, egyszerű monoszacharid molekulából álló szénhidrátok – nemrég megállapították, hogy a csecsemők nem tudják megemészteni. Amikor a fiam szopott, azok az oligoszacharidok nem neki voltak szánva. Hanem az emésztőrendszerében élő baktériumoknak, amelyek számára ezek az oligoszacharidok ínycsiklandó lakomát jelentenek. Bizonyos értelemben a feleségem egy egészen más fajt is szoptatott a fiunk mellett: egy olyan fajt, amely arra lett kiszemelve, hogy a fiunkat óvja. (Ezt a kapcsolatot örökíti meg a “Human Milk Oligosaccharides: Every Baby Needs a Sugar Mama” című tanulmány.) Ahogyan Hinde és a University of California Davis kémikusa, Bruce German írják, valójában “az anyák nemcsak ‘kettő helyett esznek’, hanem 2×1011 helyett (táplálva saját és gyermekük bélrendszeri mikrobáit is).” Ezt értjük az alatt, hogy az anyák teje gyógyszer – és ez még csak a jéghegy csúcsa.
Hinde kutatásai azonban elsősorban a tej élelem és jelzés voltára fókuszálnak. “A jeladást hormonok jelentik, melyek élettani hatást fejtenek ki a csecsemőre.” – magyarázza. “A csecsemők szervezetében saját előállítású hormonok is vannak, emellett édesanyjuktól is kapnak hormonokat. A kisbabák testében ezek az anyai hormonok receptorokhoz kötődnek, és még csak most kezdjük megérteni, milyen hatást fejt ki mindez.”
Hinde rhesus makákókat vizsgál, és az anyatej kortizol-tartalmának hatását követi bennük. A kortizolra elsősorban stresszhormonként gondolunk, de funkciója ennél sokkal változatosabb, és Hinde megállapította, hogy a kortizol mennyisége és különösen a kortizolszint változása alapján jól megjósolható, hogyan fog viselkedni a makákókölyök. Megdöbbentő felfedezése: a korai életszakaszban kapott anyatej összetétele formálja az utód vérmérsékletét. Azonban – és itt a csavar – a hímek sokkal érzékenyebbek voltak ezekre a változásokra, mint a nőstények. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy minél több kortizolt kaptak, a hím rhesus makákók annál vakmerőbbek és kalandvágyóbbak voltak.
Valószínű, hogy a tej ilyen nemenkénti eltérései – melyeket a várandósság alatt a méhlepény “programozhat be” – gyakoriak. Az első eredmények azt mutatják, hogy az emberi csecsemők esetében a fiúk számára zsírosabb tej termelődik, mint a lányok számára. De lehet, hogy ez még csak részigazság, ahogyan például Hinde eredményei alapján a rhesus makákókkal kapcsolatban annak bizonyult. “Pusztán amiatt, hogy a hímek táplálóbb tejet kapnak, nem biztos, hogy több tejhez is jutnak. Úgy tűnik, összességében a két nem nagyon hasonló kalóriamennyiséget kap.” Akkor miért jut a hímeknek zsírosabb tej? “A rhesus makákóknál a nőstény utódok egész életükben saját csapatukkal maradnak” – jegyzi meg ezzel kapcsolatban Hinde. “Olyan erős kötődés alakul ki köztük és anyjuk közt, melyet csak egyikük halála szakíthat szét. Elképzelhető tehát, hogy az anyák azért szoptatják gyakrabban a lányaikat, hogy ez a kötődés kialakulhasson.” Ezzel szemben a hím utódok végül elhagyják a csapatot – a zsírosabb tej pedig azt jelenti, hogy ritkábban szopnak, amely mellett több időt tölthetnek idegenekkel játszva, olyan képességeket fejlesztve magukban, melyekre későbbi életük során szükségük lesz. Más szóval az anyatej tükrözi és rögzíti a rhesus makákók társas kapcsolatainak szerkezetét.
A tejre általában egyfajta statikus termékként tekintünk, talán azért, mert a boltban vásárolt tej mindig ugyanúgy néz ki. A kutatók azonban napjainkban úgy vélik, hogy a tej hihetetlen változásokra képes. Két anya teje jelentősen különbözhet, és ugyanazon anya tejei közt is van eltérés. Ez részben azzal magyarázható, hogy maguk a csecsemők is befolyásolják a tej összetételét. “A tejet kimondottan nehéz vizsgálni, hiszen az anyák nem passzív előállítói, a csecsemők pedig nem passzív fogyasztói csupán a tejnek” – jelenti ki Hinde. Sok kis változó révén a tej összetétele folyamatosan alakul.
Hinde kiemeli például, hogy a bőrkontaktus a jelenlegi ismeretek szerint olyan jelzéseket indít el, amelyeket a tej közvetít. “Ha a csecsemő fertőzés jeleit mutatja, ez a jelzés valahogy eljut az anyai szervezethez, és az megnöveli az anyatejben található immunanyagok mennyiségét. Vajon ez az anyai test reakciója a kisbaba szükségleteire? Lehet. Vajon maga az anya is egy enyhe lefolyású fertőzést él át, látható tünetek nélkül, ezért csinálja ezt a szervezete? Lehet. Vajon részben mindkettő igaz? Lehet. Nem tudjuk. Ez egy teljesen új terület.”
Az effajta jelzőrendszer létére és működésére irányuló új keletű figyelem paradigmaváltást hozott a tej kutatásában. A tejet korábban csak élelemnek tekintő kutatók ma már sokkal kiterjedtebben vizsgálják ezt az anyagot – mint egy, az egyedfejlődésben sokrétű szerepet betöltő, érzékeny változót.
Hinde szerint ez az új nézőpont remélhetőleg azt is megváltoztatja, hogyan tekintünk a tápszerre. Ahelyett, hogy összehasonlítjuk az anyatejet és a tápszert, inkább fogadjuk el, milyen keveset is tudunk az anyatejről. “Térjünk vissza a kiindulóponthoz, és nézzük meg az anyatej változásait, hogy mi váltja ki, és mit okoz” – mondja. “Hogyan is tudhatnánk, mi a különbség az anyatej és a tápszer között, ha még azt sem tudjuk nyomon követni, mit vált ki az anyatej összetételének változása? Így minél jobban megismerjük, mi van az anyatejben, mitől függ összetételének változása, annál több lehetőség adódik arra, hogy a tápszerek versenyre keljenek mindazzal, amit az anyatej tud.”
Majdnem 150 évvel az első csecsemőtápszer, a dallamos nevű Liebig’ Soluble Food for Babies megjelenése után, melyről azt mondták, “tulajdonképpen azonos” az anyatejjel, már tudjuk, hogy milyen sok mindent nem tudunk még az anyatejről. Bensőséges rejtély ez. A kutatók pedig, akik ezzel a rejtéllyel foglalkoznak, nagyban hasonlítanak szinte bármely szülőre, aki saját, szopó gyermekére tekint: tele vannak csodálattal.
írta: Nicholas Day
Fordította: Patik Réka
Nicholas Day könyve a csecsemők kutatásáról és gondozásuk történetéről Baby Meets World címmel 2013 áprilisában jelent meg. A szerző honlapja: nicholasday.net