Új La Leche Liga vezető - Török Katalin

- Kati, mesélj magadról, a családodról!

Tápióbicskén, egy Pest megyei faluban élünk, ahol én felnőttem. Férjemmel, Tölgyesi Lászlóval tizenkét éve vagyunk házasok. Mindketten tanárnak tanultunk, de Laci fordítóként dolgozik, itthon. Három lányunk van: Rebeka nyolcéves, Eszer hat, Blanka három és fél.

Rögtön azután, hogy elvégeztük a főiskolát, megszületett Rebeka – épp, ahogy terveztük. Azt gondoltam, nem megyek el dolgozni, mielőtt gyereket szülnék; féltem attól, hogy nagyon beleszeretnék a tanításba és halogatnám a gyerekvállalást. Így aztán ebben a tanévben, szeptemberben, nyolc év GYES után pályakezdőként kezdtem dolgozni. Magyart és angolt tanítok a helyi általános iskolában.

- Mikor találkoztál a Ligával? Adódott-e problémád a szoptatással?

A La Leche Ligával, sajnos, elég későn találkoztam, akkor, amikor már a második lányom szoptatásán is túl voltam. Akkor sem úgy találkoztam a Ligával, hogy segítségre szorultam, hanem két küzdelemes szoptatási időszak után Bianca bemutatkozását olvasva a Kismamában kitörő örömmel ismertem fel, hogy van egy szervezet, amelyik éppúgy dolgozik, küzd valamiért, mint én itt, egymagamban. Nagyon vágytam arra, hogy közéjük tartozhassak.

Egy ideig a Womanly Art fordításában segítettem, aztán - már a harmadik gyerekünket várva - kezdtem el a vezetőképzőt.

Máig sem értem, hogy nem hallottam a Ligáról addig, pedig nagyon kerestem a segítséget. Érdekes, hogy – ugyanilyen lehetetlennek tűnő módon – csak a Liga hírlevelében megjelent bemutatkozása után találtunk egymásra Ágostonné Szőcs Annával, aki a szomszéd faluban lakik. Ettől kezdve rendszeresen jártam Anna csoportjába, és ő segített nekem hosszúra nyúlt képzésem során.

Pedig de jó lett volna, ha már korábban is ismerem a Ligát!

A családunkban már a nagymamám is csak három hétig(!) szoptatott, és az első várandósságom alatt ő és anyukám megpróbáltak együtt „észre téríteni”: ne állítsam már, hogy szoptatni fogok, hiszen tőlük örököltem, hogy úgysem lesz tejem. Mellettem csak a Kismama érvei szóltak, és Maire Messenger Szoptatóskönyve. Ezekhez szaladtam kétségbeesetten biztatásért, valahányszor csak problémám támadt.

Rebeka karácsonykor volt háromhetes, akkor ment el először a tejem. Még Egerben laktunk, a védőnő a szomszédba küldött, adjak neki pótlást más anya tejéből. Megszoptathatom persze próbaként mindkét mellemből, de – ez látszott az arcán – az már a végső megoldás, amiből szoptatás nem lesz. Ez volt a legnehezebb döntésem: az első. Egy teljes napig sírtam, de eldöntöttem: márpedig az én gyerekem szopni fog, mert olvastam, hogy ez lehetséges! A férjem az első perctől fogva kitartott mellettem ebben a hitben, és vállalta velem az „éhenhalasztási” kísérletet.

Óránként szoptattam. Néha kétségbeesve tápszert főztem, ami aztán soha nem jutott el a baba szájáig, mert mire elkészült, Rebeka mindig elaludt.

Nem is tudom, talán ötször hoztam vissza a tejet „nullá”-ról (minden nagyobb babalátogatási roham után kezdhettem elölről). Aztán felszedtem 16 kilót a „tej érdekében”. Na, ennek nem kellene máig is magamon cipelnem a nyomait, ha már akkor ismerem a Ligát. A váltott mellből szoptatás nálam valószínűleg olyan hormoningadozást okozott, hogy emiatt ment el folyton a tejem, és szinte állandóan volt pecsételő vérzésem.

Rebeka négyhónapos korában kapott először szilárd ételt – a gyerekorvos fokozódó unszolására –, és 15 hónapos koráig szopizott.

Második lányom, Eszter születése után a családnak már nem voltak kétségei afelől, hogy fogok tudni szoptatni, és én is magabiztos voltam. Csak éppen Eszter nem tudott szopni: nem csinált vákuumot, csak cuppogott, és két hét után már csak vér ömlött a mellemből szoptatáskor. Ráadásul szülés után mindketten betegek lettünk, és a kicsi negyven dekát fogyott! Aztán kéthónapos korára megtanult szopizni, és tovább szopott, mint a nővére. Ő már csak fél év után kapott először más ételt az anyatej mellé.

És itt lépett színre a Liga. Blanka szoptatása olyan volt, mint egy álom. Kiegyensúlyozott, nyugodt. Valójában őt szoptattam igazán igény szerint. Addig inkább az étkezésekhez kötődött a szoptatás, de Blankánál nem: ő ezzel aludt, ezzel kelt és ezzel is vigasztalódott. Blankával csak egy kérdés merült fel: tényleg abba fogja egyszer hagyni magától? Mikor szeptemberben dolgozni kezdtem, még naponta kétszer szopott: este mindig, de reggel is olyankor, ha ébredéskor maga mellett talált. Körülbelül egy hónapja történt, hogy egyik este némi sürgetéssel a hangomban megkérdeztem tőle: „Blanka, meddig akarsz te szopizni?” Mire ő ezt válaszolta: „Amíg el nem alszom!”

Most úgy tűnik, mégiscsak vége lesz. Egy este elfelejtette, hogyan kell helyesen szopni, és nekem fájt, ahogy szopott. Két napig nem kérte a mellem, tegnap kicsit cumizott rajta, aztán elszenderedett. Ezt akartam – akkor most miért vagyok mégis szomorú?!

A Liga-olvasmányok hatására szedtük szét a kiságyat, és költöztettük vissza a nagyobb testvéreket is a közös hálószobába, hogy ne ébredjenek fel és vándoroljanak hajnalban. A legnagyobb lányunk csak most, nyolcévesen költözött – a húgával – külön szobába.

- Mi az ami segít majd, hogy könnyebben beleéld magad más mamák helyzetébe?

Ha visszagondolok arra, milyen nehéz volt pártfogó nélkül kitartanom a szoptatás mellett, tudom, milyen nagy szükség van ránk, ligásokra. Mennyire kétségbeestem, ha kevés volt a tej, ha sírt egész nap a gyerek, ha nem kakilt, ha… csak egyszerűen ha elegem volt az életemből!

- Mikor gondoltál először arra, hogy megoszd tapasztalataidat más édesanyákkal?

Mivel „tanárvér” csörgedezik bennem, szinte meg sem tudom állni, hogy megosszam másokkal, amit tudok.

Mikor Rebeka kicsi volt, babasétáltatás közben már akkor beszámoltam a többi anyukának arról, mit olvastam. Volt, aki kipróbálta, volt, aki csak a következő gyerekénél és akadt olyan is, aki nem hitte el, hogy lehet csak mellből táplálni a babáját.

- Hogyan tudod összeegyeztetni a munkád a családdal?

Blankát megviselte, hogy délelőttönként eltűnök otthonról, bár az apjával maradt otthon, mivel nem adtuk be oviba. A megmaradt szoptatás mindkettőnknek sokat segített abban, hogy átálljunk az új rendre.

A nagyobbak könnyebben viselik, mivel ők sincsenek otthon délelőtt: óvodába, iskolába járnak.

Azt hiszem, a férjemnek a legnehezebb: ő vette át a főzés egy részét, Blankát neki kell megnyugtatnia, mikor közli, hogy „ő addig nem kel föl, míg anya haza nem jön”.

Sokszor azt gondolom, nem kellett volna elmennem dolgozni, akkor nem küszködnénk folyton időhiánnyal. De szeretek tanítani, és hiányozna.

- Gondolkodtál-e azon, hogy csoportot indíts?

Ezt a tanévet még végigcsinálom, addig nem gondolkodom csoportról. Ha rendeződnek itthon a dolgok, biztosan tervbe veszem a csoportindítást.

HírLLLevél: 

témák: