Mindig mindent újratanulni

Orsi a második lányunk. Születésekor számítottam rá, hogy a kezdet most sem lesz egyszerű, és eltelik néhány hét, mire öröm lesz számomra a szoptatás. De nem sejtettem, hogy ennyire nehéz lesz!

Most is sokára tanultam meg a helyes mellre tételt. Orsi folyton izgett-mozgott, a kezével hadonászott - a picike száját pedig nem volt hajlandó nagyra nyitni. Szörnyen kisebesedtek a mellbimbóim, a szoptatás kínszenvedés volt.
Szegény két és fél éves nagylányom nem értette a helyzetet: anya sír és szitkozódik, a kistestvér is sír, apa a haját huzigálja tehetetlenségében, mamáka pedig a szoptatások előtt fejvesztve menekül a szobájába. Milyen magyarázatot lehet adni egy ilyen kisgyereknek? - Csak az igazat: anya még ügyetlen és nem tudja Orsi szájába adni a cicijét, de majd megtanulja. ( A felnőttek türelme, az LLL-vezetők biztatása mellett sokat jelent a nagyobb gyermek együttérzése: " Anya, majd ha meggyógyul a cicid, akkor nevetni fogok".)
Egy alkalommal, miután többször is kudarcot vallottam a mellre tétellel és a babám ordított, hiszen legalább 45 perce tartott a kísérletezés, valamiféle túlélési láz kerített hatalmába. Előkaptam két kávés csészét (nem is voltak fertőtlenítve), fejtem kézzel, amennyit tudtam, és valahogy megitattam Orsit. Négy nap fejés-kikanalazás következett, valamint elkezdtem használni a mellemre egy kenőcsöt. Orsi ekkor alig múlt két hetes, és én egyáltalán nem bíztam benne, hogy fogom még szoptatni, s hogy meddig kap még anyatejet. A gyerekorvosnak nem is említettem a gondjaimat, mert ismerve őt, tudtam, egyből felírná a tápszert - én pedig meg is főztem volna Orsinak, ezt is tudtam.

Borzasztóan el voltam keseredve. ( Az első lányomnál nem sebesedett ki ennyire a mellbimbóm, nem is fájt ilyen nagyon, abban talán szerepet játszott, hogy még a kórházban használni kezdtem a bimbóvédőt - amit persze folyton levert a kislányom, mielőtt sikerült volna elkezdenem a szoptatást. Akkor majdnem két hónapig használtam ezt az eszközt, de nem éreztem igazi megoldásnak. Most is kipróbáltam, de Orsi be sem tudta kapni.)

Szóval borzasztóan el voltam keseredve. Az új védőnőnk, az LLL-vezetők mind csak biztattak, sokféle tanácsot adtak, de nem tudtak olyat mondani, amit én ne tudtam volna, legalábbis elméletben. De úgy látszott, nem használ a sok elméleti ismeret. Azt hiszem, a türelem segített. Meg az a küzdelem, amit mintegy a túlélésért folytattam. Tényleg úgy éreztem, hogy az életünkért harcolok, azért nem szabad feladnom. Még most sem megy minden tökéletesen, de már nem esem kétségbe, ha nem sikerül egyből a szájába tuszkolnom a mellemet, illetve Orsi is kezdi megtanulni, hogy nem kapálódzni kell, hanem nagyra tátani a száját. Ügyesedünk. S már hiszem, hogy Orsit is képes leszek sokáig szoptatni, a családban pedig újra nyugalom van.

Köszönök mindent azoknak, akik segítettek. Valamint bátorítom azokat a mamákat, akik hasonló kínokat élnek át az első időben, hogy ne adják fel! Hallgassanak az ösztöneikre! A szoptatásért, a babáért - érdemes, sőt kell küzdeni!

Vargáné Balogh Katalin

HírLLLevél: 

témák: