Legszívesebben családi ágyban!

... vagy esetleg?

Fekszem az ágyunkban, a férjem és a fiam között, s a nyitott ablakon át az éjszakai eget nézem, és remekül érzem magam. Szeretem a családi ágyunkat. Gondolataim közös ágyunk körül keringenek és akörül, hogyan jutottam idáig...

... Már mint egész kicsi csecsemőnek saját kiságyam volt a saját szobámban, ahogyan ez akkoriban szokás volt. Akkori érzéseimre nagymamám elbeszéléseiből tudok visszakövetkeztetni. Ha alkalomadtán ő vigyázott rám, fájt a szíve, ahogyan álomba sírtam magam. S így ő nem a számára kijelölt vendégszobában verte fel éjszakai sátrát, hanem közvetlenül a kiságyam mellett. Ott fogta a kezemet, amíg megnyugodva és biztonságban el nem aludtam. S arról, hogyan éreztem magam, amikor nem ő őrködött felettem, csak sejtéseim vannak.

Tizenkét évesen súlyos alvási zavarokkal küszködtem. A szüleim e miatt orvoshoz vittek, aki altatót írt fel. Ez nem segített. Ám amikor legközelebb kétségbeesetten próbáltam elaludni, anyám vigasztalóan az ágyamhoz jött. Meleg és széles vállához simulva egy másodperc alatt elaludtam.

Két-három ilyen boldog pillanatra emlékszem.
Néhány év múlva anyám meghalt, s nekem végérvényesen meg kellett tanulnom egyedül aludnom. De még hogyan! Szinte mániákus lettem! A későbbiekben senkit nem viseltem el a szobámban, nemhogy az ágyamban. Ezen még az a tapasztalat sem változtatott semmit, amit 21 évesen szereztem. Akkoriban ugyanis megismertem egy egészen különös családot. Az, ahogyan a gyermekeikkel bántak, amilyen komolyan vették az igényeiket és az érzéseiket, szétfeszítette addigi látóköröm kereteit. S oly sokat tanultam tőlük, mint amennyit előzőleg sosem az életemben!

Ekkor találkoztam először a családi ággyal: az egész hattagú család egyetlen, hatalmas ágyban feküdt, amelyik az egyik szobát faltól falig betöltötte. Mindegyik gyereknek megvolt benne a maga helye, s ezt csak akkor hagyta el, ha kész volt rá, öt és nyolc éves kora között. A gyermekek éppen úgy, mint a szülők láthatóan jól érezték magukat így. S nekem is tetszett az ötlet. Ám részemről ilyesmi szóba sem jöhetett, hisz én nem tudtam úgy aludni, hogy nem egyedül voltam a szobában!

Mindez sokáig tartott. A kapcsolatomban és a későbbi házasságomban is még mindig volt a hitvesi ágyunk mellett egy szélesebb tér, ahová az éjszaka folyamán gyakran visszahúzódtam.
Ám elkövetkezett 1993. június 28.: megszületett Leo. S egy csapásra minden megváltozott. Az első éjszaka megpróbáltam még egyszer egyedül aludni, hogy kipihenjem a szülés fáradalmait. Ám mi történt? Ébren voltam, s a gyermekem után vágyakoztam. Ekkor fogtam Leot, s a mózeskosarában az ágyunk mellé tettem. De még mindig ébren feküdtem, újszülött gyermekem légzésére füleltem, és nem tudtam aludni.

S ekkor egyszer csak a legkézenfekvőbb dolgot tettem. Gyermekünket a hitvesi ágyba vettem, a férjem és magam közé fektettem. S ekkor boldogan aludtunk el mind a hárman. Ezt a helyet, amelyiket Leo már az első éjszaka megszerzett magának, meg is tartotta. S néhányszor még igazán boldog voltam emiatt. Leo ugyanis gyakran igényelte a szopást, éjszakánként is. Később, amikor jött a foga, vagy amikor beteg volt, olykor még óránként is vagy még gyakrabban felébredt. S hála a családi ágynak és a szoptatásnak egyetlen alkalommal sem kellett felkelnem! Szerencsénkre a férjem is a közös fekhely híve. Ő, aki napközben oly sokáig van tőlünk távol, különösen élvezi az éjjeli összebújást.

Idővel több helyre lett szükségünk. Így ma az ágyunk három szilárdan összeszerelt farostélyból áll, rajta három matrac, amelyiken mindenkinek megvan a saját személyes helye. S minden további gyermek számára egyszerűen hozzátoldunk egy matracot! Mihelyst valamelyik családtagnak igénye támad saját fekhelyre, akkor meg kell kapnia a saját ágyat. Ám ez még nem sürget minket: néhány évig még ráérünk!

Időközben a csecsemőnkből egy harmadik életévét betöltött boldog fiúcska lett. Napközben felfedezi a világot - és éjszaka a családi ágy biztonságában piheni ki magát.
S ma itt fekszem, éppen e családi ágy melegségében, és lélekben odakacsintok az anyámnak.

P.S.:Két héttel azután, hogy a fenti cikket felvázoltam, Leo egy este váratlanul azt kérte, hadd aludjon a vendégszobában. A szót tett követte. Miután betakartam, kiküldött és egyedül aludt el - életében először! Így most átlapoztuk a bútorkatalógusokat, Leonak egy szép ágyat keresvén, hogy beköltözhessen a saját szobájába. Néhány évvel korábban, mint terveztük...

Minden család másképp alszik.

Az én történetem egy a sok közül. Minden egyes embernek megvan a saját ágytörténete és ennek következtében a saját, annak megfelelő mai alvási szokása. A családi ágy nem kötelező, csak egy lehetőség ( a sok közül) arra nézvést, hogy a családtagok különböző igényeit összehangoljuk. Tény , hogy sok gyerek nem szeret egyedül aludni. Ezt a szükségletet ma komolyabban vesszük, mint akár az előző generáció is. Ám, hogy ezt konkrétan hogyan valósítjuk meg, az családonként különbözik! Az egyik gyerek megelégszik azzal, hogy lefektetik, egy másik egy nyomasztó álom után szüleinél szeretne menedéket találni, egy harmadik pedig hébe-hóba a szülők ágya mellett elhelyezett pluszmatracon alszik hálózsákban, stb.

Barbara Ross

Fordította: Mészáros Csilla

A fordítás a buLLLetin 1997. 1. száma alapján készült.

HírLLLevél: 

témák: