Régi tudás új köntösben?

Olyan rengeteg dolog változik mostanában a mellrehelyezéssel kapcsolatban, hogy nem is tudom, érdemes-e bármit is papírra vetni. Íme a kavargó vita egy szelete. Gondolja tovább mindenki kedve szerint!

Kezdjük azzal, amiben nincs ellentmondás: ez pedig nem túl bonyolult. Egy béka egyszerre akár több száz petét is rakhat ugyebár, és csupán kettő is elég ahhoz, hogy őt és párját reprodukálja. Minden egyes petének meglehetősen alacsony a túlélési esélye. Egy alomban kevesebb, mint egy tucat kiskutya van, egy nőstény kutya egész életében néhány alomnyi utódot hoz a világra, tehát muszáj, hogy a túlélési arány jobb legyen. Az ember esetében a legpergőbb ritmusban is évente legfeljebb egy utóddal lehet számolni. Ilyen körülmények között biológiai szempontból a világon semmi értelme nem lenne annak, ha a szülés körüli anyai vagy magzati károsodások gyakoriak lennének, ahogyan annak sem, hay egy újszülött élete első 1-2 hetében éhenhalna azért, mert nem tud rájönni, hogyan is szopjon. Nem, ez ennél strapabíróbb rendszer.

DE.

A kisbabák úgy vannak felépítve, hogy képesek a valószínűsíthető veszélyeknek ellenállni, és rendben fejlődni. Képesek megbirkózni a nehéz szüléssel, a hideggel, az édesanyjuktól való ideiglenes szeparációval, mérsékelt éhséggel és szomjúsággal, és a kórokozókkal. Ezek hétköznapi veszélyforrások, és rosszul lenne az egész kitalálva, ha a természet ilyen lassan és fizikailag nagy igénybevétellel állítana elő emberutódokat, közben pedig nem óvná őket megfelelően a méhből a mellig vezető úton. Amire viszont az újszülöttek nincsenek szükségszerűen felkészítve, mivel azok a természetben soha nem fordulnak elő, azok a gyógyszerek és az olyan sebészeti beavatkozások, mint a korai köldök elvágás és a császármetszés. Érdekes módon a múltban - az utóbbi éveket is beleértve - óriási erőfeszítések irányultak arra, hogy az újszülötteket megvédjék a nehéz szüléstől, a hidegtől, az anyától való legkisebb elkülönítéstől, a mérsékelt éhségtől és szomjúságtól, valamint a kórokozóktól. Mindeközben nagyon lágyszívűen álltunk a gyógyszerekhez és a sebészeti beavatkozásokhoz. Lehet ennek bármi köze a gyakori szoptatási problémákhoz? Különösen a gyógyszerek állíthatják olyan nehézségek elé az újszülötteket, amelyekre nincsenek felkészülve. Talán a gyógyszerek hatására az anyák sincsenek felkészülve.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO), az UNICEF és a WABA (World Alliance for Breastfeeding Action) készített egy interneten megnézhető videót az újszülöttek mellhez kúszásáról, melynek elősegítése megelőzheti a szoptatási problémák egy részét. Az ötlet Lennart Righard és Margaret Alade munkásságában gyökerezik, akik 1995-ös felvételükben megmutatták, hogyan kúszik önállóan az újszülött az anyamellhez egy hanyattfekvő anyán, aki a kúszásban nem segíti az újszülöttet, csak megóvja a leeséstől.

A WABA videója lelkesen közvetíti az újszülöttek ösztönös képességeit, és arra biztatja a szülészeteket, hogy mielőbb vegyék be a gyakorlatukba a mellhez kúszást. De én úgy gondolom, hogy ez a felvétel figyelmen kívül hagy néhány nagyon jelentős problémát: Egyetlen épeszű anya sem feküdne teljesen hanyatt, miközben szeretné megnézni újszülött gyermekét. Legalább félig felülne, vagy az oldalára fordulna. Képzeld csak el, hogy hanyatt fekszel, teljesen vízszintesen, és valaki egy csodálatos, összetett ajándékot tesz a hasadra! Ebben a testhelyzetben maradnál, hogy megnézd? Egyetlen épeszű anya sem hagyná ki a lehetőségét annak, hogy kapcsolatba lépjen újszülöttjével. Biztosan aprólékos útmutatás vagy akár fizikai kényszer is kell ahhoz, hogy az anya ilyenkor ne beszéljen a babájával, ne húzza magához, ne gyönyörködjön benne, ne karolja át és ne segítsen neki.

Mindez azt jelenti, hogy az anya még mindig kimarad az újszülött-táplálás képletéből. Még mindig irányítják, szabályozzák és korlátozzák őt. Nem a kisbabához fűződő kapcsolata miatt fontos, hanem csak mint táplálékforrás. Amikor egy anya hanyatt fekszik, a mellszövet rálapul a mellkasára, a lehető legtávolabbra kerülve az újszülött szájától. Az arccal lefelé elhelyezkedő újszülöttek ezeken az általam csak "élettelen anya videóknak" nevezett felvételeken a mellbimbót valóban bekapják, de még egy olyan felvételt sem láttam, amely egy rendes, mély mellretapadást mutat. Ahogy egy kórházi ápoló mondta, akit kétségbeejtett az "élettelen anya megoldást" propagáló szülésznő: "Ő nem látja, hogy milyenek azok a bimbók másnap".

Más emlősök segítik újszülöttjeiket. Nem segítenek túl sokat, de segítenek - a kutya például az oldalára hengeredik ahelyett, hogy felállna, a ló pedig feláll ahelyett, hogy az oldalára hengeredne, így terelve a megfelelő irányba az esetleg rossz helyen keresgélő újszülöttjüket. A mi bajunk az, hogy túlbuzgólkodtuk a korai mellrehelyezést a közelmúltban, és most nehéz innen visszalépni. A Christina Smillie nevéhez fűződő „baba-vezérelt” szoptatás (baby-led breastfeeding) éppen ezt jelentené: a baba irányít, de az anya nem fekszik élettelenül. Ő arra bátorítja az anyákat, hogy segítsenek az újszülöttjüknek abban, amit a baba tenni próbál. De a mai anyák túlságosan is jól bemagolták, hogy pontosan mit és hogyan kell tenniük, és szinte megbénítja őket a biztatás, hogy kövessék a baba jelzéseit.

Merre tovább? Nos, az legfrissebb - megkésett - felfedezésem arra vonatkozik, hogy mi történt azokban az időkben, amikor még nem tudtunk semmit. Most megkérdeztem több hozzám hasonlóan őszülő hajú asszonyt, és úgy tűnik, nagyon hasonlóan gondolják:

"Nem tudom, hogy volt, csak csináltuk."
"Nem tudtam semmit. Szerencsére a babám igen."
"Megvolt A szoptatás női művészete, meg Karen Pryor könyve (Breastfeeding your baby), és valahogy kitaláltuk, hogy is kell."

És így tovább. Újra és újra: "Nem tudom, hogy volt, csak csináltuk." De mi volt az pontosan, amit csináltunk? Ha elolvassuk A szoptatás női művészetének 1963-as kiadását - azt a vékony, kék kötetet, amit olyan sok amerikai nő, ma már nagymama ismer - mindössze ennyit találunk benne arról, hogy hogyan tegyük mellre a kisbabánkat:
"Amelyik testhelyzetet a legkényelmesebbnek találod a magad és a kisbabád számára, az lesz a számotokra a megfelelő testhelyzet. Az első hetekben talán pihentetőbbnek érzed a fekve szoptatást. Az éjszaka közepén "utóvacsorázgató" babával összebújva is ez lehet a jó megoldás, hogy akár még azelőtt elszundíthass újra, hogy a kicsi abbahagyná a szopást. Később lehet, hogy napközbenszívesebben szoptatsz egy széken vagy a kanapé sarkában ülvemi. Kezdetben, amikor fekve szoptatáshoz elhelyezkedsz, a jobb melledet kínálva feküdj a jobb oldaladra, tedd a jobb karodat a baba feje fölé, vagy éppen alá, amelyik kényelmesebb. A bal karoddal húzd magadhoz közelebb a babádat, amíg az arca hozzá nem ér a melledhez (az eredeti szövegben ezt dőlttel szedték), valahol a szája közelében. A kisbabád a melled felé fordítja majd a fejét, mivel veleszületetten tudja, hogy mit kell tennie, és ki fogja nyitni a száját. Amikor ez megtörténik, húzd kicsit még közelebb, annyira, hogy be tudja kapni a mellbimbót, és szopni kezdhessen. A bal mellből szoptatáshoz ennek a tükörképét kell végigcsinálni. Ha a lábait közelíted a saját testedhez, az orra olyan szöget zár majd be a melleddel, hogy jól kapjon levegőt. Emellett ez melegen is tartja, és meghitt, megnyugtató érzést ad neki."

Olyan információ van itt elrejtve, amit negyed évszázadon keresztül nem vettünk észre. Először is egy szót sem ír arról, hogy milyen testhelyzetben helyezzük el a babát. Szerintem ez az egész babatesthelyzet-beállítás akkor kezdett előtérbe kerülni, amikor mi, felnőttek elkezdtük az irányításunk alá vonni az egész mellrehelyezést. Egészen addig csak annyit tettünk, hogy megkerestük a mindkettőnk számára kényelmes testhelyzetet, és finoman tartottuk a babát. Az is biztosan feltűnik, hogy az eredeti szöveg egyetlen dőlttel kiemelt része arra vonatkozik, hogy a mell érintse az újszülött arcát.

Első gyermekem 1979-ben született. A hozzám hasonló "vénségek" legtöbbje egyetlen tanácsra emlékszik, amit kapott, ez pedig az "érintsd-meg-a-mellbimbóddal-a-baba-arcát" tanács. Újszülöttjeink a kórházban az idő nagy részét tőlünk távol töltötték, közülük sokan, vagy úgy is mondhatnám, hogy legtöbben cumisüveges pótlást kaptak a nővérektől, de mégis azt érzékeltem, hogy a nehezen mellretehető kisbabák ritkaságszámba mentek. Azért sokunknak kisebesedett a melle (az enyém hat hétig fájt), és sokan közülünk végül feladták a szoptatást a szoptatási gyakorlatra, gyakoriságra vonatkozó rettenetes tanácsok miatt. De amikor elsőszülöttemet nyilvánosan szoptattam, egyre-másra odajöttek hozzám más anyák, hogy elmondják, milyen jó is volt, amikor még ők is szoptattak, vagy éppen, hogy szerettek volna szoptatni, de nem volt elég tejük. Soha senki sem mondta, hogy "akartam szoptatni, de a babámat nem lehetett mellretenni". Ezt a részt megoldottuk. Mindannyian.

Azután jött a 80-as évek első fele. A szoptatást támogatók az első napok mellsebesedésének leküzdésére törekedve elkezdték a mellretételt boncolgatni. Az én hat hétig tartó fájdalmas szoptatásomat egészen biztosan az okozta, hogy a kisbabám a fejét oldalra fordítva szopott. Emlékszem, hogy kezdetben hanyatt feküdt szoptatás közben, de a későbbi fotókon már teljes testtel felém fordulva teszi ezt. Talán ezzel a váltással egyidőben szűntek meg a fájdalmaim. Második gyermekem 1982-ben született, és már az új mellrehelyezési technikát követtem: pocak a pocak felé, és megcsiklandozom az újszülött ajkát a mellbimbómmal. Igaz, ami igaz, most még egy teljes napig sem tartott összességében az az enyhe fájdalom, amit ekkor tapasztaltam. De miközben az első gyermekemmel nem voltak mellretételi problémáim, a második gyermekemnél arra emlékszem, hogy összezavarodva rázza a fejét. "Hát itt van az orrod előtt", mondtam neki hangosan, és végül aztán zavart keresgélése nem okozott túl nagy problémát. Visszatekintve mégis kíváncsivá tesz, hogy vajon ő volt-e a nehezen mellretehető generáció egyik éllovasa?

Végülis az egész nagyon logikusnak tűnt. Az újszülött az arca érintésére reagálva elfordította a fejét, ami azt jelentette, hogy húzta a mellbimbót szoptatás közben. Akkor fordítsuk hát a mell felé - ne feküdjön a hátán, olyan cumisüvegből-evős pózban, ahogy korábban csináltuk! Jaj, de ha a mell felé fordul, akkor a feje a mellbe nyomódik, amíg mellre nem kerül, szóval vigyük csak egy kicsit távolabb a melltől! Szerintem ezzel csak azt értük el, hogy megfosztottuk valamennyi olyan ingertől, amire a szopáshoz szüksége van. Az újszülöttek nem a látás, hanem a tapintás alapján találják meg a mellet. Miután az ajkain érzett kis simítás maradt az egyetlen dolog, amit meghagytunk számára, az 1980-as évek újszülöttjének kevés fogalma lehetett arról, mit is várunk tőle. Egyre keményebben küzdöttünk azért, hogy meghatározzunk számára egy-két megfelelő jelzést - bevetettük a kereszttartást, csiklandoztuk a felső ajkát, az alsó ajkát, mindkét ajkát, orrától az álláig, szájzugtól szájzugig, keresve azt a varázslatos kapcsolót, aminek megnyomására nagyra fogja nyitni a száját. Átmentünk a Gyors Kar Mozgalmon, amikor próbáltuk a karunkkal gyorsan a mellre húzni a kisbabánkat, amikor nagyra nyitotta a száját . Igyekeztünk a testét, lábait magunkhoz minél közelebb vonni. Körbetámogattuk magunkat párnákkal, aztán még több párnával. Mindeközben viszont egészen figyelmen kívül hagytuk a nagyon is alapvető keresőreflexet, mintha az a természet valamiféle baklövése lenne, amit ki kell küszöbölni a mechanizmusból. És a babák egy részét sosem sikerült mellretenni. Hibáztattuk a párna alakját, a szülés utáni szeparációt, a szülés közben kapott gyógyszereket, a cumisüveget (de ne feledjük, hogy a szeparáció és a cumisüveg már korábban is a képben volt). Újabb, még aprólékosabb útmutatást adtunk a mellretételhez, ami már egyre kevésbé jelentett egy újszülött által kivitelezett cselekvést, és még mindig kihagytuk az egészből a keresőreflexet.

A közös fürdés sok esetben segített, és a bőrkontaktus is. A nővérek arról számoltak be, hogy bőrkontaktusban hagytak egy anya-baba párost, és mire visszatértek, a baba már szopott. Vajon a kádban lévő víz segített? Vagy az ágyban összebújós bőrkontaktus? Vagy valami még egyszerűbb?

Az angliai Suzanne Colson elkezdett publikálni a nyugágy-tartásról (biological nurturing). Egyszerű dolog. Az anya kényelmesen hátradől, feje, és testének minden része alá van támasztva, az anya tehát kényelmesen, ellazultan pihen. A kisbaba hassal lefelé helyezkedik el az anyán, de figyeljünk fel arra, hogy az anya itt nem fekszik vízszintesen a hátán! Valamelyest megemelte a felsőtestét, ami a babánál is hasonló pózt eredményez. Az anya testhelyzete kitárja a felsőtestét, az öle sem szab határt a baba elhelyezkedésének, vagyis a szinte végtelen számú testhelyzet bármelyikét felveheti. Az anyamell nem simul rá teljesen a felsőtestre, csak egy kicsit, megtartva a mell tetején a mellbimbót. Ami pedig a legfontosabb: a gravitáció a társául szegődik. A kisbaba teljes teste alátámasztást kap, elsősorban az anya teste révén, részben pedig a párnák és a bútorzat révén, ami körülveszi őket. A megfelelően megtámasztott kisbaba (természetesen) oldalra fordított fejjel fekszik, arca nem nyomódik az anya testébe. Ez biztosítja a kontaktust az anya bőre és a baba arca között, ami arra sarkallja az újszülöttet, hogy megemelje a fejét és keresse a mellet ... és csiribí-csiribá, ott is van a mellbimbó, vagy éppen a szájánál, vagy egy fejlendítésnyi távolságra. Ha úgy tűnik, nem találja, az édesanya (magától értetődően) ösztönösen igazít a babán, aki újra keresni kezd. Egyikük sincs egyedül ebben a tevékenységben. Az anya tarthatja is a mellét, ha akarja, igazíthat a babán ismét - vagy nem. Attól függ, mit érez az adott pillanatban megfelelőnek. Lehet, hogy ráérősen játszani kezd a baba lábfejével - amely megmozdulás eredményeként a baba nagyra nyitja a száját -, miközben nézi, ahogy a kicsi kis harkályként közeledik a mellbimbóhoz. Amennyiben az anya egyenesen ül, ez a bólogatós fejlóbálás eltávolítja a babát az anya testétől, az anya pedig elutasításként értelmezheti. Nyugágy-tartásban annak veszi, ami valójában - egy kompetens kis lény keresi az ebédjét. Ahogy az anya és a baba ellazulnak szoptatás közben, Suzanne Colson szerint az anyai oxitocinszint olyan magasra szökik, hogy ez a hormon teljesen elárasztja a szervezetét, és egy elégedett, kisimult félmosolyt varázsol az anya arcára.

Úgy vélem, egy nagyon is fontos segítséget vetettünk szemétre, amikor megpróbáltuk kikerülni a keresőreflexet. Képzeljünk el egy kisbabát, aki fejét oldalra fordítva keresi a mellet! A száját nagyra T-Á-T-ja; éppen ez az, amit annyira ki akartunk csikarni belőle, amikor az ajkát csiklandoztuk. De amikor az ajkához érünk, sokkal valószínűbb, hogy ajkait előrenyújtva csücsörít, ahelyett, hogy ásításszerűen nagyra nyitná a száját. Nyugágy-tartásban a kisbaba számos taktilis ingert kap, amelyektől megfosztjuk, ha a testét közel húzzuk, fejét viszont a mellretétel pillanatáig távolabb tartjuk magunktól. Szüksége van ezekre az ingerekre! Suzanne gyakran figyel meg álomittas babákat, amint megtalálják a mellet, mert ezek mind reflexes tevékenységek. Még az is lehet, hogy ilyenkor ügyesebben szopnak, ha korábban problémás volt a mellretétel. Vajon ez azt jelenti, hogy még egy erősen medikalizált szülés után is mellretehetőek az újszülöttek? Ezt még nem tudom. Ez mind még nagyon-nagyon új.

Csak azt tudom, hogy helyesnek érzem, amit Suzanne Colson gondol, és sokan mások is, akik most hallanak a nyugágy-tartásról. Mindent az édesanyára bíz - hogy milyen ruházatot visel vagy nem visel az anya és a baba,, hogy milyen szögben érzi kényelmesnek magára fektetni a babát, hogy tartja-e a mellét vagy elmozdítja-e, hogy hogyan kommunikál közben a babával, vagy hogy mikor változtatja meg bármelyikük testhelyzetét. Ha most belegondolok, ezeket a döntéseket akkor is ugyanígy rám bízták, amikor 1979-ben megszületett az első gyermekem. Kórházi ágyban feküdtem, ami azt jelenti, hogy hátradőltem valamelyest, nem ültem függőlegesen, ahogy azt később sok éven át javasoltuk. Nem fordítottam a baba arcát magam felé, de a gravitáció segítségét éreztem, ami persze hiányzott, ha széken ülve szoptattam.

Akkoriban többet tudtunk, mint aminek tudatában voltunk:
A kényelmes testhelyzet fontos kiindulópont. Miközben a szopást a baba irányítja, az anya nem viselkedik élettelenül. Az újszülötteknek nagyon erős a keresőreflexe, hogy fejüket oldalra fordítva találják meg a mellet, és ezt sokáig figyelmen kívül hagytuk. A gravitáció ellenünk is dolgozhat, vagy a szövetségesünk is lehet. A részletes útmutató a mellretételhez talán nem is annyira szükséges, mint amennyire eddig gondoltuk, máskülönben egyetlen emlős sem tudná táplálni a kicsinyeit.

És persze lehet, hogy:
- Sem az anyák, sem az újszülöttek nem úgy vannak megalkotva, hogy gyógyszerek hatása alatt kezdjék meg a szoptatási kapcsolatot.
- Sem az anyák, sem az újszülöttek nem úgy vannak megalkotva, hogy szabályok kötöttségében kezdjék meg a szoptatási kapcsolatot.

Az új gondolatok közül néhány a közeljövőben bizonyára tovább formálódik majd. Egy évvel ezelőtt még szinte semmit nem tudtam mindarról, amit most papírra vetettem. Legyenek a gondolataim az Olvasó kiindulópontjai, amikor átgondolja, hogyan is indult nála a szoptatás - főleg azok számára, akiknek 1982 előtt született meg első gyermekük. Ha már nem is emlékszünk rá ... nos, talán ennek is van egy fontos üzenete!

Írta: Diane Wiessinger, biológus, IBCLC laktációs szaktanácsadó, LLL szoptatási tanácsadó (és A szoptatás női művészete 2010-es kiadásának egyik szerzője)
dwiessin@baka.com; www.normalfed.com

Fordította: Patik Réka

A képen: Hortense szoptatja az ifjabb Pault Paul Cézanne 1872-es festményén

Forrás

témák: