A bambinónak is az anyatej a legjobb

"Andava latte, Elisabetta? Non andava latte, pe qui..." Ezek a szavak olaszul azt jelentik: "Jön a tej, Elisabetta? Már nem jön, igaz?" Az anyósom mondja ezt - miközben arca centikre van a mellemtől - körülbelül századszorra, míg én a fiamat, az ő első és egyetlen unokáját szoptatom. Ideje, hogy én is állást foglaljak a kérdésben. Nyugodtan felnézek, nedves cuppanással kiveszem Alessandro szájából a mellbimbómat, és tejet spriccelek a szoba közepére. "OK, Elisabetta, OK!" Elsiet, karját az ég felé emelve.

Brooke, a barátom, aki már evett az anyósom konyhájában, azt mondta: "Ez azért van, mert a melleden nincsenek olyan kis vonalak, mint a cumisüvegek oldalán, ami alapján pontosan tudni lehetne, hány millilitert ivott meg Alessandro."

Brooke-nak igaza van. Maria Garcia Lombardo élete akörül forog, ki mekkora mennyiségeket fogyaszt el az asztala körül. Szerintem a szobájában, a kis fiókban, a rózsafűzére és az imakártyái mellett őriz egy táblázatot arról, hogy ki, mit és mennyit evett meg.

Elkeseredve fordulok a férjemhez: "Nem kellene az olaszoknak odáig lenniük a babaetetésért?" Összezavarodottságomhoz az is hozzájárul, hogy anyósom külsőre az olasz nagymamák mintapéldánya: apró termetű, csodálatraméltó kis erőmű, aki körül szempillantás alatt ínycsiklandó tésztafélék, a szájban szétomló húsgolyók, édesköménytől illatozó padlizsánok és ropogós pignoli kekszek teremnek. Hogyan is kérdőjelezheti ő meg a babaetetés legalapvetőbb módját?

Amikor Joe kitartó unszolásomra megkérdezi az édesanyját erről, nem kap egyenes választ. A calabriai nyelvjárás terén mutatkozó hiányosságaim ellenére is megértem a kéztördeléséből és a szerteszét cikázó tekintetéből, hogy próbálja kikerülni a témát. Végül ő maga tesz fel néhány aggódó kérdést.
"Mi van, ha Elisabettának nincs elég teje? Nem fárasztó neki, hogy folyton szoptat? Ez nem tesz jót neki." És a kedvencem: "Lehet, hogy a babának sem tesz jót."

Igazából Joe és én is csak nevetni tudunk ezen az utolsón, és az anyósom is tisztában van vele, hogy éppen úgy próbálja elnyújtani az érvelését, mint a házi tésztát. Végül leszokik arról, hogy megjegyzéseket fűzzön a szoptatáshoz, de tejtermelő képességem továbbra is nyitott téma a család többi része számára. Annyira gyakran kérdezik meg, hogy miért szoptatok, hogy végül rájövök, nem is ez az igazi kérdés.

Ahelyett, hogy ekkora nyomás alatt megtörve cumisüvegre váltanék, inkább nem-hivatalos felmérést kezdek Joe családjának matriarchái közt. Történeteket hallgatok az 1920-as, 1930-as évek Dél-Olaszországáról, melyek mind úgy kezdődnek, hogy az anyák egyik gyereket a másik után szoptatták, aztán az ötödik (vagy hetedik, vagy tizenkettedik) szülés után meghaltak a kimerültségtől, vagy olyan vírusoktól, melyek ma csak apró kellemetlenséget jelentenek az embereknek. Mesélnek az akkori falujuk nyomorúságos körülményeiről, a kórokozók és a mindig kevés élelem miatti folyamatos küzdelemről. A szoptatást valahogy ezekkel az időkkel azonosítják: a kosszal, a szegénységgel, a szégyennel - a szoptatás olyan dolog számukra, amit muszáj volt a nőknek megtenniük, mert nem volt más választásuk.

Nem meglepő, hogy az 1970-es években Calabriából az Egyesült Államokba kivándorló későbbi generációból senki sem választotta a szoptatást, egyetlen nagynéni kivételével, aki ma már 80 éves. Amikor megszülettek saját gyermekeik, a Lombardo család nőtagjai tápszert vásároltak - amit csillogó-villogó amerikai konyháikban mértek, kevertek, melegítettek a cumisüvegekbe - , és fedett keblekkel etették meg kisbabáikat. Az a mód, amit én választottam a csecsemőtáplálásban, nincs összhangban a család többi nőtagjának választásával, és azt hiszem, ez kicsit megijeszti őket - mivel én nem olyan vagyok, mint ők, talán majd Alessandro sem lesz olyan, mint ők. Megkérdezem Joe-t, hogy szerinte ez azért olyan ijesztő nekik, mert mindent olyan különbözően teszünk, és talán túl amerikai vagyok nekik? A sejtésem bebizonyosodik, amikor meghallom, amint anyósom egy seregnyi nőrokonnal körülvéve azt kérdezi Joe-tól: "Azért fog cipőt adni a gyerek lábára, ugye?" Majd idegesen suttogva: "Egyszer majd ad neki rendes ételt is, si?"

De miután meghallgattam a történeteiket, ilyenkor inkább több nevetés jut osztályrészemül több sértődés helyett. Ők a saját igazságukat, a saját történelmüket hozzák magukkal. Bár az Amerikában született lányok álláspontja, az én generációm továbbra is meglep. "Ó, nekem sosem volt türelmem ehhez!" - mondja Joe harmincas unokatestvére egy lemondó legyintéssel, amikor szoptatni lát. Amikor "szoptatáson kap", egy másik nőrokon félig viccesen megjegyzi: "Tedd azt el ilyenkor, gusztustalan!" Igyekszem, hogy azt, ahogy magamat látom, vagy azt, ahogy a fiamat táplálom, ne befolyásolja mindez. Abban azonban eltökélt vagyok, hogy legalább az anyósommal megláttassam az én oldalamat is a történetben. Végül a puszta elszántságommal győzöm le őt - és annak a családorvosnak a jól megválogatott idézeteivel, akit szinte a pappal azonos módon tisztel a család.

"Dr. Giovanni azt mondja, az anyatej a legjobb dolog, amit egy babának adhatunk." - mondom. - "Ugye szerinted is a lehető legjobb dolgot kell adnunk Alessandronak, amit csak tudunk?" Maria Garciának, aki unokáját életében először megpillantva azt kiáltotta: "Come Gesy Bambino!" (Akár a kis Jézus!), végül nincs más választása, mint hogy egyetértsen ezzel.

Azután hónapokig várja a megfelelő pillanatot. Szeme sarkából figyel, ahogy szoptatom az unokáját, miközben zsírral locsolgatja a braciolét, tésztát dagaszt, házi paradicsomszószt mer a tésztára, és vár. A következő családi összejövetelen aztán nyugodtan egy partedlit tépőzáraz Alessandro nyaka köré, és hatalmas tálnyit tesz az asztalra a Maria Garcia nevével eggyé vált húsgolyókból. Ragyog, amint unokájával az ölében felemeli a kanalat. Egy csatába induló hadvezér magabiztosságával mélyeszti a tálba. A sarokban Peppino bácsi azt suttogja: "Mangia, mangia!" (Egyél, egyél!), de leintik.

A férjem családja - nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek hada - a konyhában gyűlik össze, amikor Alessandro hét hónapos korában először eszik Maria Garcia főztjéből. Apósom éppenséggel még a lélegzetét is visszatartja. A fiam mosolyog, az arcán csodálkozás és meglepetés látszik. Azután tapsikolni kezd, piros szószt kenve az arcáról a homlokára.

"Ah, Italiano!" (Ah, olasz!) - kiált fel egy emberként a férjem családja - az én családom. Megkönnyebbülve nevetnek. "Alessandro, ez a kisfiú - hát mégiscsak olasz!"

Ekkor rájövök, hogy az, ahogyan a gyermekeinket tápláljuk - körülöttünk a családdal, a saját testünkből, szeretettel -, az tesz azzá bennünket, amik vagyunk.

Írta: Elisabeth Wilkins Lombardo
Mothering Magazine, 139. szám, 2006. november-december
Fordította: Patik Réka

témák: