Nem hittem volna
Többgenerációs családban nőttem fel sokáig egyedüli gyerekként, tíz éves voltam, mikor az öcsém megszületett. Tulajdonképpen ez jelentette az első lépést az anyaságra való felkészülésre. Mivel édesanyám 1 éves koráig szoptatta a testvéremet, természetes volt, hogy én is szoptatni fogok.
Nem szültem korán, 26 éves voltam, amikor az első kisfiam, Balázs megszületett. Készültem rá, de nem jól. Akkoriban albérletben laktunk, felhőtlen babavárás és szülés utáni időszak helyett az egzisztenciánk megteremtése foglalkoztatott. Igyekeztem a védőnő tanácsait követni, fel sem merült bennem, hogy azok nem helyénvalóak, így 3-4 óránként szoptattam, a köztes időben cumit adtam, s hat hónapig tartó kizárólagos szoptatás után, gyors átállás következett a főzelékekre.
15 hónap korkülönbséggel született meg második kisfiam, s mivel Tamás egészen más baba volt, ez a szoptatás már ennyire sem volt sikeres. 4 hónapos volt, mikor tápszerrel kezdtem kiegészíteni a szoptatást, s néhány hét alatt teljesen elapadt a tejem. Még mindig albérletben laktunk, a pár tanítványon kívül nem volt sok kapcsolatom a külvilággal. Azt hittem, ennek így kellett lennie, valamiért nem akart szopizni a kisfiam. Azt hittem, valami láthatatlan erő dönti el, hogy ki tud, és ki nem tud szoptatni. Valamiért eszembe sem jutott, hogy milyen természetes és természettől való táplálási forma is ez.
Harmadik kisfiunk születésekor már éreztem, hogy nincs szükség annyi kötöttségre, szabályra a szoptatás és a nevelés terén. Mégis hiányzott az információ, hogy tudjam, hogyan lehet fenntartani a szoptatást a hozzátáplálás megkezdése után. Így most is hiányérzet maradt bennem.
A másik nagy akadály az volt, hogy úgy éreztem kevés az a gondoskodás, amit a szoptatással adhatok nekik, kell még más pótlék is. Vannak helyzetek, amikor nem szoptathatok, így aztán nagy segítség volt magam és a gyermekem megnyugtatására is a cumi.
Akkor tudatosult bennem, hogy milyen hibákat követtem el, amikor 2002-ben interneten a Liga honlapjára találtam és ott olvastam, hogyan is kellett volna. Mivel nem terveztünk több gyermeket, azt hittem ez már csak elmélet marad.
Éppen lemondtam egy vezető tisztségről, épp úgy éreztem, másfelé kellene keresnem azt a munkát, amivel foglalkozni szeretnék, amikor terhes lettem. Már tudtam, hogy mit kell tennem azért, hogy sokáig tudjak szoptatni.
A terhességem elején ugyan még sokáig nem éreztem magam elég magabiztosnak, erősnek ahhoz, hogy elhiggyem, nincs olyan helyzet, amikor ne tehetném mellre a kisbabámat. Aztán ahogyan telt az idő, és elképzeltem, milyen lesz a napunk, ha már itt lesz a kistestvér, rájöttem csak rajtam múlik, hogyan alakítom a mindennapjainkat. A szoptatással nem kell elbújjak, lehet diszkréten is és én döntöm el, hogy mit tartok fontosnak. Ha szoptatni akarok, vagy vigasztalni a gyermekem, akkor ebben senki és semmi sem akadályozhat meg.
És így is történt, eltökéltem, hogy most, Boldizsárnál megvalósítom azt, amit eddig nem tudtam, vagy nem mertem. A természet alaposan meg is viccelt, mert akkora szopási igénnyel áldotta meg az én kisfiam, hogy bizony közel álltunk a természeti népeknél számlált napi 48-52 szopáshoz az első hónapokban.
Azt azonban nem is álmodtam, hogy ez milyen megnyugvást, milyen magabiztosságot és kiegyensúlyozottságot hoz az életünkbe. Egyetlen más pótszer sem alkalmas erre....
Csörgőné Polgár Andrea
