Az én történetem

7 évvel ezelőtt lettem várandós első kisfiammal. Ez idő alatt írtam a szakdolgozatomat a szülésről pszichológia szakon a másoddiplomás képzésen. A lehető legtöbb fellelhető szakirodalmat elolvastam, a leghagyományosabbtól kezdve a legalternatívabbig. Úgy éreztem felkészült vagyok, minden simán fog menni. Félelmeim természetesen voltak az ismeretlentől, de kinek nincsenek. A szoptatással kapcsolatban semmilyen negatív előérzetem nem volt. Úgy gondoltam, mi sem lesz egyszerűbb, mint hogy igény szerint szoptatom majd a babát.

Egy kimerítő és számomra abszolút kudarcot jelentő szülésélménnyel tértünk haza a kórházból két nap után. Már a kórházi napok is és az első otthon töltött napok is gyanúsan nyugalmasan teltek, a baba nagyon sokat aludt, nem lehetett felkelteni, egyre sárgább lett. Én nem éreztem, hogy megtörtént volna a tejbelövellés. A védőnőmtől nem kaptam megfelelő támogatást, a gyermekorvosunk pedig éppen szabadságon volt. Végül a Madarász utcai kórházban kötöttünk ki, mivel a baba rozsdabarna színűt pisilt. Vért vettek tőle és közölték, hogy teáztassam és ha nyugtalan, adjak neki cumit. Mindkét utasítást követtem.

Tudtam, hogy valami nincs rendben a szoptatással, próbáltam segítséget kérni szoptatási tanácsadótól, de valószínű nem kérdeztem jól, így nem kaptam használható tanácsot. Aztán pedig már nem mertem kérdezni. A baba sokat sírt, azt hittük a hasa fáj, sokkal valószínűbb, hogy éhes volt. Közben hazajött a doktornő is a szadságáról, aki azt javasolta, hogy kétóránál gyakrabban és tíz percnél tovább ne tegyem mellre, mindig egy mellből szopjon és minden egyes szoptatást mérjek és készítsek jegyzeteket. Szoptatás után pedig fejjek. A fejéssel elkeserítően kevés tej jött. Mivel a baba tovább fogyott, három heti próbálkozás után úgy látta, hogy ennek aztán így semmi értelme és felírta a tápszert.

Nagyon el voltam keseredve. A szülés után annyira már felépültem testileg, hogy legalább a mozgás már nem fájt, annál inkább fájt a lelkem. És erre megint egy kudarc. Minden egyes etetés kínszenvedés volt. A kisebb sétákat leszámítva be voltunk zárva a négy fal közé. A doktornő pontosan kiszámolta, hogy egy ekkora babának mennyi táplálékra van szüksége. A szopott mennyiséget mértem, majd kiegészítettem a kiskanállal, később pohárból adott tápszerrel, mondván nehogy leszokjon a szopiról. És sírtam. Minden nap. Ha csak néhányszor, az jó nap volt. Ez így ment 5 hónapon keresztül. Addigra már annyira kevés tejem volt, hogy szinte értelme sem volt a mérésnek, ráadásul a baba is nagyon begurult, mire végre enni kapott. Így áttértünk a cumisüvegre, ami mindkettőnknek megkönnyebülést jelentett. A lelki gyötrődés, bűntudat, önmarcangolás azonban megmaradt.

Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mit kellett volna másképp csinálni, még több mindent elolvastam, beleástam magam a szoptatás szakirodalmába. Mire másodszorra is várandós lettem, egyre világosabb lett, mit hogyan akarok majd csinálni ennél a babánál.

Kislányom az első perctől kezdve partner volt terveim megvalósításában. Folyton mellen szeretett lenni. Természetesen mindannyiszor mellre is került. Együtt aludtunk, így az éjszakai ébredések sem okoztak problémát. Az első három hónapot leszámítva, amikor más szinte rá sem nézhetett anélkül, hogy ne sírt volna, igazán jól telt vele az idő. Nem foglaloztam senkivel, legyen az rokon, barát, orvos, védőnő. Csak a a szívemre hallgattam. Ha szükségem volt rá, volt akitől kérdezhettem. Néhány apró problémától (elzáródott tejcsatorna, harapás) eltekintve teljesen zökkenőmentes volt ez a szoptatási idő egészen a 35. hónapig. Nagyon nagy boldogság volt őt szoptatni, sokat jelentett nekem és neki is. Rengeteg mindenre megtanított engem és ezért igazán hálás vagyok ennek a kismanónak.

Az elválasztódás vége felé jelentkezett a következő baba, aki most három hónapos. Amikor megtudtam, hogy kisfiú és hogy hasonlóan nagy baba, mint az első kisfiam, kicsit megrémültem. Tartottam attól, hogy az első napokban megismétlődhet ugyanaz, ami 7 évvel ezelőtt történt. Persze minden máshogy alakul vele, mint az előző gyerekeknél. Még nagyobb súllyal született (4.40 kg), és a körülmények is teljesen mások voltak. Beavatkozásmentes, háborítatlan születése volt itthon. A szoptatás úgy megy, ahogy annak mennie kell. Nagyon szívesen szoptatom őt is. Kevés dolog van, ami annál gyönyörűbb, amikor egy baba szoptatás közben huncutul a mamájára mosolyog teli szájjal.

Remete Angéla

HírLLLevél: 

témák: