Munka és szoptatás
Kisfiam 14 hónapos volt, amikor szerepet cseréltünk a férjemmel.
Már egy jó fél évvel előtte megbeszéltük, hogy az a legmegfelelőbb megoldás a család számára – elsősorban anyagilag -, ha ő marad itthon GYED-en, én pedig visszamegyek a munkahelyemre.
Szerencsére a munkakezdés előtt jó néhány hónapig otthon voltunk mindhárman, így apa is jobban beleszokott a „kispapa” szerepbe, én pedig igyekeztem magam lelkileg felkészíteni az elválásra.
És persze informálódni, hogy hogyan fogjuk bírni a napközbeni szopi elmaradását. Az föl sem merült bennem, hogy elválaszszam Tomikát, mert a kis drágám "cicimániás", és azt sem akartam, hogy a napközbeni elszakadást traumaként élje/éljük meg. Viszont – mivel kötött munkaidőben dolgozom – napközben nem tudok hazajönni szoptatni.
Megkerestem az LLL-t is, és azt a megnyugtató választ kaptam, hogy ebben a korban a babák már csak anyukájuk jelenlétében igénylik a szopást. Így aztán nem is próbálkoztam a szopik számának csökkentésével.
Tudni kell, hogy Tomikánk életének első évében gyakorlatilag nem volt távol tőlem 1-2 óránál hosszabb ideig, nem volt hajlandó mással megmaradni, és életének központi mozzanata a szopi volt. (A „nem” mellett a „cici” szót mondta ki először egy évesen). Terveztem, hogy majd egyre többet megyek el otthonról, hogy hozzászokjunk, de inkább maradtam, hogy a lehető legtöbb időt együtt töltsük, amíg lehet.
A munkakezdés időpontja egyébként szerencsés volt, mert kisfiam egy éves kora körül elkezdte igazán felfedezni a világot, elkezdett járni, beszélni, és nem ragaszkodott annyira hozzám. És azóta is természetes számára, hogy reggel a „cicimetó”-zás után anyuci elmegy dolgozni (ez az ő szóalkotása a szopira). Talán ebben a korban könnyebben hozzászokott, mintha később kellett volna elszakadnunk egymástól.
Már kb. nyolc hónapja dolgozom, így elmondhatom, hogy az átállás teljesen jól sikerült. Ehhez persze kellett a férjem, aki - félretéve a hagyományos férfiszemléletet - felvállalta a „kispapaságot”, és csodálatosan gondozza, neveli a kisfiunkat. És nagyon örül annak, hogy ténylegesen részt vesz Tomika életében.
Kellett hozzá az is, hogy a szoptatás az első pillanatoktól szinte simán ment, és Tomika is és a mellem is gyorsan alkalmazkodott az új szoptatási „rendhez”. Most volt 22 hónapos, és még mindig lelkesen szopizik, ha otthon vagyok. És persze kellett és kell a szüleim segítsége, akik imádják az első fiú unokát, és bármikor örömmel elvállalják.
Természetesen nálunk is vannak problémák. Amikor hazamegyek fáradtan, szívesen ülnék 10 percet csak úgy, de Tomikám első szava, ha meglát: „Cicimetózni akajsz”. A férjem sem tudja mindig félretenni a hagyományos szemléletet, hogy neki kellene eltartania a családot. És persze én is szívesen maradtam volna Tomikámmal, mert úgy gondolom, az életben a legfontosabb és legszórakoztatóbb feladat gyereket nevelni.
P.T.
