Egy mellből

Kisfiunk, Matyi, 2003. június 16-án született, 5 héttel hamarabb a vártnál. Szerencsére jó súllyal (2800 gr), egészségesen, és természetes úton jött világra, ám a biztonság kedvéért a koraszülött osztályra került, inkubátorba. A születése utáni első 5 napon átesett egy elég komoly fertőzésen és sárgaságon. 1-2 napon keresztül olyan rossz állapotban volt, nem hogy szoptatni nem lehetett, de a fecskendővel adott kevés anyatej sem maradt meg benne.

Ennek ellenére az első napoktól kezdve lelkesen fejtem, bár többnyire alig naponta háromszor (kb. ½ dl-eket), hiszen fejőgép csak a messzebb lévő újszülött osztályon volt. A kézi fejést akkor még nem ismertem, és nem volt senki, aki megtanítson, egyébként is egész nap az inkubátor mellett ültem az édesapjával együtt, hogy beszélni, énekelni tudjunk a kicsihez, simogathassuk, segítsünk neki meggyógyulni.

Az ötödik naptól javult az állapota, kezdett cumiból egyre nagyobb mennyiségeket enni, és fokozatosan egyre jobban lett.
Egy hét után próbálkozhattam a szoptatással. Szerencsére a koraszülött osztály orvosai is teljes mértékben támogatták a szoptatás mielőbbi megkezdését, – ezúton is köszönjük a János kórház szülészetén és koraszülött osztályán dolgozóknak a segítségét, kedvességét – és a kicsi érdekében azt is lehetővé tették, hogy megkaphassak egy különálló baba-mama szobát. A nővérek nagyon kedvesek, türelmesek és többnyire segítőkészek voltak, de azt hiszem nekik sem volt több tudásuk, tapasztalatuk a szoptatás terén, mint legfeljebb az, amit saját gyermekeiken keresztül szereztek, ami persze nem kevés, ám utólag úgy látom sokat segített volna, ha már akkor néhány szakavatott tanácsot kapok.

A kicsi persze többnyire inkább aludt, mint szopizott, de rendületlenül próbálkoztunk, annak ellenére, hogy sosem sikerült kimutatható mennyiséget viszontlátni a mérlegen, és én sosem tudtam, hogy végül is szopik-e a baba vagy sem? Végül egyik éjszaka az egyik legkedvesebb nővért megkértem, nézze már meg, hogy mi történik nálunk szoptatás címén, aki megnyugtatott: Matykó úgy szopik, mint a „nagyok”. És valóban, a súlygyarapodása is beindult. A kórházból végül összesen 10 nap után tápszer recept nélkül jöttünk el, boldogan és szoptatás szempontjából magabiztosan.

Ekkor még mindig úgy gondoltam, hogy a szoptatás a világ legtermészetesebb dolga, tej pedig van elég, miért is ne lenne?
Aztán pár hét alatt eljutottunk odáig, hogy én fáradtan és összetörten zokogtam a kisfiammal az ölemben, mondván: „én alkalmatlan vagyok anyának, nem tudom táplálni a gyerekemet, amint kinyit a gyógyszertár megyek tápszerért” - és addig is éppen egy kis cukros vizet adtam a kicsinek.

Az eltelt időben „elkövettem” az összes hibát, amit szoptatás szempontjából lehet, illetve beleléptünk az összes csapdába.
Egyrészt túlságosan kiéleződött a fülem azokra a mondatokra, – barátnőktől, ismerősöktől, rokonoktól – amelyek arról szóltak, hogy a tej lehet kevés, nem elég „erős”, vagy csak rövid ideig elég, stb.

Másrészt első gyermek rutintalan szüleiként mértük is őt rendületlenül, ami arra volt jó, hogy a szopizás utáni kellemes elalvásból mindig felébresztettük, biztosítva azt is, hogy a mérlegre való fel-le pakolás miatt mindenképpen bukjon, és ami a legnagyobb „haszna” volt a dolognak: előállt a „mérlegneurózis”. Naponta többször szembesültem a rettenetes számokkal és az érzéssel, hogy szegény alig evett valamit, hiszen csak 40-et (vagy éppen 60-at, 80-at) mutatott a mérleg! A mérlegek egyébként önmagukban is sok gondot okoztak, mert a hagyományost sosem tudtuk jól beállítani, a digitális pedig a baba minden rezdülésére ugrált, szerintem lehetetlen ezekkel megbízható eredményeket mérni.

Mindehhez hozzájárult az is, hogy a kisfiunk sírós, érzékeny, ijedős baba volt, az első 2-3 hónapban az este 6-9 közötti időszakot a folyamatos sírás és vég nélküli, ám haszontalan ringatás, éneklés, sétálgatás, nyugtatgatás jellemezte, és számomra ez is egyetlen dolgot jelentett: biztos éhes, mert nem elég a tej!

Pedig kb. napi 5 liter folyadékot ittam, éjszakára egy 1,5 literes üvegben volt odakészítve a szoptatós tea, ebből kifolyólag azt is be kellett iktatni az éjszakákba, hogy a szoptatások előtt még pisilni is ki tudjak szaladni.

Ma már tudom, hogy a túl sok folyadék felesleges, sőt akár káros is lehet a tejtermelés szempontjából, mint ahogy azt is, hogy a kissé puhább, kevésbé feszülő mellek nem jelentik azt, hogy kevés, vagy apadó félben van a tej.

Elkezdtem a legrosszabb stratégiát alkalmazni: húztam az időt két szoptatás között, mozdulatlanul ültem ölemben az alvó babával, levegőt sem mertem venni, nehogy felébredjen, hogy minél több idő teljen el a következő szoptatásig, hátha akkor több lesz a tej.

Egyszerre csak egy mellből szoptattam, nehogy „kiürüljön” a másik, hiszen akkor mit eszik legközelebb, és mindeközben már szinte féltem, ha felsírt a baba, mert megint szoptatni kell, mi lesz, ha még nincs elég tej a ciciben. A gyermek amúgy gyönyörűen fejlődött, a súlygyarapodása megfelelő volt, de ez kevés volt ahhoz, hogy megnyugtasson.

Pedig azt hittem magamról, hogy a legtöbb dolgot már tudom a gyermekgondozásról, hiszen világ életemben kisebb gyerekek vettek körül. Amióta az eszemet tudom, arra vártam, hogy gyerekem lehessen, pedagógiát tanultam az egyetemen, és számos gyermekgondozással, neveléssel foglalkozó könyvet, újságot elolvastam.

Ugyanakkor a szoptatás sosem érdekelt különösebben, a szülésre felkészítő tanfolyamon is „ellógtam” azt az órát, amikor erről volt szó, mert úgy gondoltam, nekem nincs szükségem ehhez tanfolyamra. Ma már azt mondom, hogy bár a szoptatás valóban a világ legtermészetesebb dolga, mégis számos buktatója van.

Egy barátnőmtől hallottam arról, hogy léteznek a LLL tanácsadói, akiket fel lehet hívni telefonon. A mi történetünkben ez volt a szerencsés fordulat! Ezúton is szeretném megköszönni valamennyi tanácsadónak a segítségét, akiket az első két hónapban hetente többször felhívtam – mikor éppen kit tudtam elérni. A velük folytatott hosszas beszélgetések, tudásuk, tapasztalatuk, kedvességük és türelmük segítettek - elsősorban - megnyugodni.

Másrészt a szoptatással kapcsolatos tényekkel és ismeretekkel segítettek megérteni, hogy a tejképződés folyamata egészen másképpen működik, mint ahogyan azt én képzeltem, eloszlatták a téves elképzeléseimet, elmondták, hogyan zajlanak ezek a folyamtok, mi segíti, mi gátolja a tejképződést, biztattak, és tartották bennem a lelket. Egy baba-mama csoportos összejövetelen még arra is rájöttem, hogy a baba nem a egjobb pozícióban van a mellemen, ezt is korrigáltuk együtt.

A biztonság kedvéért megrendeltem az összes füzetet is, egy-egy szoptatás alatt kiolvastam azokat, illetve időnként újra átolvastam egyes részeket. Ez is sokat segített abban, hogy megnyugodjak afelől, „tej márpedig van elég!”

Elkezdtem tehát mindkét mellből etetni, bármikor, amikor jónak láttam, kézzel fejni éjjel és nappal. Visszaadtuk a kölcsönkért mérleget, már csak normális mennyiséget ittam, és figyeltem arra, hogy mindig jól fogjam a kicsit szoptatás közben. A helyzet napról napra sokkal jobb lett. A végső megnyugvást az hozta meg, amikor a védőnőnél történő mérés során kiderült, a kisfiam egy hét alatt fél kilót hízott! Alig akartuk elhinni, pedig egyértelmű volt! Ekkor már igazán nem gondolhattam többet arra, hogy nem elég a tej!

Matyi elmúlt 11 hónapos, napközben többször szopik, különösen, ha valamitől nyűgös, jön a foga, vagy idegen helyen vagyunk, ahol szüksége van egy kis biztonságra.

Majdnem 7 hónapos volt, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy adjunk neki más ételeket is. Kicsit furcsa volt számomra, hogy az addigi 100%-osan tökéletes anyatej mellé adjunk olyan dolgokat is, aminek a minősége felől nem lehetek minden esetben egészen nyugodt (vegyszerek, tartósítás, stb.).

Ugyanakkor – és ez a mi történetünknek egy másik fontos része – egy műtét miatt az egyik mellben le kellett állítani a tejtermelést, és ezért úgy tűnt, az átmeneti időszakban jól fog jönni, ha már mást is eszik.

A jobb mellemen, a bimbóudvar külső szélén volt egy anyajegy, ami a várandósság alatt nagyon sötétté vált. Matyi hat hónapos volt, amikor megmutattam egy bőrgyógyásznak, aki azt javasolta, hogy a szoptatás befejezése után mindenképpen távolíttassam el a biztonság kedvéért. Miután tájékoztattam arról, hogy a szoptatást még egy ideig nem szeretném befejezni, abban maradtunk, hogy 2-3 hónapon belül mindenképpen sort kell keríteni a műtétre. Miután konzultáltam egy sebésszel, arra a megállapításra jutottunk, hogy a műtét nem lesz megoldható úgy, hogy közben szoptatok abból a mellemből.

Mivel abban biztos voltam, hogy a szoptatást még nem akarom befejezni, viszont nem szeretnék túl sokáig várni az eltávolítással, nehogy rosszindulatú folyamatok induljanak el az anyajegyben, egy megoldás maradt: áttérni az egy mellből való etetésre. Ekkor újra a LLL tanácsadókhoz fordultam, akik megerősítettek abban, hogy ez megvalósítható, és tanácsokat adtak ahhoz, hogy hogyan próbálkozzak. Szerencsére elég idő állt rendelkezésemre, nem kellett hirtelen változtatni semmin, így egy pár hétig maradt minden a régiben.

Kezdetként csak arra figyeltem, hogy elsőként mindig a bal mellből egyen a baba és ha azzal is megelégedett, akkor már nem kapta meg a másikat. Természetesen, ha úgy láttam, hogy igényli, sírt, keresett akkor ehetett a másikból is. Február közepére sikerült eljutni odáig, hogy már csak minden második etetéskor kapott a jobb mellből is, aztán már csak naponta 3-szor, majd csak 2-szer, a bal mellből pedig bármikor. Persze előfordult gyakran, hogy feszült a jobb mellem, de ilyenkor pár percig kicsit szoptattam belőle, vagy fejtem egy kicsit, épp csak annyit, hogy a feszítés megszűnjön.

Közben lassan, fokozatosan bevezettük az almát, krumplit, banánt is. Eleinte persze nem nagy sikerrel, de idővel egyre nagyobb menynyiségeket evett. Ekkor már láttam, hogy sikerül fokozatosan leállítani a jobb mellett, március közepére kértem tehát időpontot a műtétre.

Az időpont közeledtével már csak naponta egyszer kapott enni a jobb mellből, az utolsó 2 héten pedig már csak 2, majd 3, 4 naponta szoptattam a jobb mellből. A műtét előtti utolsó este már eléggé feszített, ezért még egyszer megetettem belőle a kicsit. A műtét alig tartott 5 percig, teljesen fájdalommentes volt, és szerencsére később sem éreztem semmi kellemetlenséget, tehát semmi akadálya nem volt annak, hogy a jól bejáratott bal ciciből továbbra is rendszeresen szopjon a kicsi.

A műtét utáni 8. napon éreztem először egy kis feszítést a jobb mellemben, ekkor levettem a kötést, lemostam a mellbimbót és megetettem belőle a kisfiamat. Szerencsére egyáltalán nem fájt, és a varrat annyira kicsi volt, hogy őt sem zavarta a szopásban, persze arra azért figyeltem, hogy ne kapja be a madzag szúrós végeit. Ezután már lényegében túl is voltunk az egészen, és én gondolatban vállon veregettem Matyit is, magamat is, hogy milyen ügyesen megoldottuk ezt a helyzetet!

Egyetlen apróság van, amire nem figyeltem eléggé, az, hogy visszaálljunk újra a jobb mell használatára is. Tehát azóta is csak az egyik cicit használjuk, és azt hiszem ez már így is marad. Tulajdonképpen ez sem jelent nagy gondot, csupán annyit, hogy lett némi méretkülönbség a két mellem között.

A történetet egyrészt köszönetképen írtam meg valamennyi LLL tanácsadó felé, akik időt és energiát nem sajnálva segítettek kisfiam születése óta bármikor, másrészt azért, mert segítséget jelenthet másoknak hasonló helyzetben.

Auxné Bánfi Ilona

HírLLLevél: 

témák: