La Leche Liga Magyarország

Minden ember boldog akar lenni. A legtöbb ember úgy indul neki az életnek, hogy jobban, szebben akarja élni, mint a szülei. Aztán egyszer csak kiderül, hogy az ő házassága se lett különb, mint a szüleié, hogy ugyanazok a motívumok ismétlődnek náluk is, mint otthon vagy az apóséknál, hogy az anyós (sógornő, nagynéni, a legidősebb fiú stb.) beleszól a dolgok irányításába. A szép szőke hercegnő nem is olyan bájos, mint először látszott, hogy az ifjú titán, akibe mindenki bele volt zúgva a suliban, valójában egy mogorva alak, és 2 évnyi házasság után csak a sport és az evés érdekli (1 gyerek, a második éppen útban). Az asszonyka pedig már csak a sorozatokat nézi. A felek néhány évi házasság után már nem is értik, hogy mit szerettek(?) a másikban, és kölcsönös megegyezéssel elválnak. A gyerek két hetente megy az apjához, és soha nem fogja megérteni, hogy mi történt.

Tényleg, mi történt? Fel lehet-e tárni az okokat, és meg lehet-e szüntetni a bajokat?

Valamennyi családterápiával foglalkozó szakember azt mondaná, hogy igen, az okok feltárhatóak és gyógyítható minden házasság, ha a felek akarják.

Én nem vagyok szakember, csak egy kicsit képzett érdeklődő, aki elolvastam jó néhány könyvet a témakörben és átvizsgáltam házasságokat, a sajátomat is beleértve. 25 év van mögöttünk.

A házassági válságok sok okra vezethetőek vissza, ezek közül én csak azokat vizsgálom, amelyek a csecsemőgondozással kapcsolatosak, ebben a témában pedig jó felkészítést kaptam a La Leche Ligánál. Bármenynyire furcsa is, de nagyon gyakran az elhibázott anya-gyermek kapcsolat okozza a párkapcsolati nehézségeket, mert a helyes anyai gondoskodás formálná az embert olyanná, hogy képes legyen harmonikusan együtt élni másokkal. A jó házasságban a felek érett személyiségként viselkednek, akik adni akarnak, akik tudnak lemondani, néha megalázkodni, gyakran áldozatot hozni. Aki azonban azért köt házasságot - amire gyakran van példa - hogy boldog legyen, és nem azért, hogy boldoggá tegyen, az nem lesz boldog. Az önző ember a másik felet csak vágyai kielégítésének eszközeként fogja fel, mert szüntelenül csak kapni akar. Lehet, hogy jó barát, jó munkaerő, kedves szomszéd, de a házasságában csapnivaló. Nem tudja átélni a másik fájdalmát, nem képes hordozni a közös terheket, néha a sajátját sem, szerepproblémái vannak, mert például nem kapcsolódott házastársához úgy, ahogy kellett volna.

A házassági kapcsolódást a légtornászok mutatványához hasonlítjuk:

A--B- -C--D

„A” légtornász a szülői házat jelenti, az anyát vagy az apát. „C” légtornász a leendő házastárs, aki szintén kapcsolódik a szüleihez. „B” légtornász vizsgálódásunk tárgya. „B” házasságra akar lépni „C”-vel. Ha elhagyta apját, anyját, akkor egy jó nagy ugrással átlendül a másik trapéz felé és megragadja „C” kezét, aki most az egyszerűség kedvéért szintén elhagyta már kamasz éveiben apját, anyját és ezért jó szorosan kapaszkodik „B”-be. Ha jó a kapcsolódás és később is figyelembe vesznek néhány fontos szabályt, akkor a házasság tartós lesz, az elkerülhetetlen problémákat kihívásnak és nem akadálynak fogják tekinteni.

Mitől lesz jó a kapcsolódás a légtornászoknál? Ha elengedik a másik kezét, különben együtt lendülnek le a trapézról és valószínűleg a földre zuhannak, mert két test nehézségi erő által megnövelt súlyát a másik már nem bírja el. Tehát „A” is, „B” is, „C” is leesik és összetöri magát. A házasságban ugyanígy működnek a dolgok. A leválás és elengedés a jó kapcsolódás előfeltétele. Tehát, ha az anya valami miatt túlságosan ragaszkodik a gyerekéhez, vagy ha a gyerek nem képes leválni, akkor a házastársi kapcsolat vagy létre sem jön, vagy ha létrejön, súlyosan sérül.

Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus szavaival: „...századunk pszichológiai megfigyelései korábban nem is sejtett mértékben húzták alá az anyaság és az anya-gyermek kapcsolat jelentőségét... Kiderült: az anya-gyermek kapcsolat mindkét fél számára ösztönhelyzet. Az anya számára is genetikus program diktálja a tennivalókat, érzi: mit és hogyan kell csinálni, miközben élvezi gyermekét és „kielégülést” nyújt számára a babával való foglalkozás. Ha mindezt nem teszi meg, lelke mélyén kielégületlen marad, hiányérzet vagy lelkiismeret-furdalás gyötri. Nem ritkán a serdülő, már „leválni” készülő gyermekén igyekszik „bepótolni” a kicsinek meg nem adott törődést és gondoskodást.”

De a gyermeknek is káros, ha a korai csecsemőkorban rendszeresen hagyják sírni anélkül, hogy odafigyelnének rá (a cumi nem jó megoldás!), mert akkor nem alakul ki benne a bizalomérzet, vagy gyakran túlzott érzelmi függőség fejlődik ki benne szülei iránt. Ezek az emberek nem tudnak házastársukhoz kapcsolódni, mert még mindig szüleik szeretetére vágynak, döntéseikben nem a házastársuk vagy gyerekeik érdekei lesznek mérvadóak, hanem apjuk vagy anyjuk kedvét keresik, ami a válás felé sodorhatja a házasságot.

Évtizedeken keresztül mást hallottunk. A legtöbb orvos, védőnő, nagymama sikerrel propagált egy másfajta gondozási módot, melyben az anya ideje, vélt szükségletei domináltak a baba igényei helyett, pedig ezeket a tanácsokat nem előzték meg tudományos kutatások és teljesen ellentmondtak az évezredes gyakorlatnak. Az 1800-as évek végétől kezdődött és napjainkig tart az a nézet, hogy a babát hagyni kell sírni, hadd táguljon a tüdeje, 3-4 óránként kell szoptatni, hogy rendszerhez szokjon, és nem szabad sokat dajkálni, mert „el lesz kényeztetve”. Pedig a sok sírástól csak a vérének oxigénszintje csökken és romlik az általános bizalmi állapota. Ha sírását figyelmen kívül hagyják, előbb vagy utóbb abbahagyja, de nem azért, mert megnyugodott, hanem azért, mert csalódott, reményvesztett. Ha cumit kap a mama melle vagy ölelő karja helyett, ezzel azt sugallják neki: „Hallgass, unlak, nincs rád szükségem!” Ebben a sivár kapcsolatban nem tud kellőképpen fejlődni az érzelmi élete, az anyai minta nem szeretni tanít, hanem elutasítani. A kiegyensúlyozott anya-gyermek viszony ezzel szemben kötődési biztonságot ad, megóv az elsivárosodástól, s ez a feltétele a későbbi társkapcsolatok dinamikájának. (Mérei-Binét)

A fentiekből következik, hogy a csecsemőnek mindent meg kell adnunk, amit akar, mert ez az igénye is. Ezt gyakori szoptatással, sok test- és szemkontaktussal valósíthatjuk meg, ezzel a szeretetre való képesség magjait hintjük el benne az első hónapokban. Később azonban engednünk kell fokozatosan önállósodni. Tegye meg egyedül azt, amire képes, javára válik, ha fokozatosan bevonjuk a házi munkába is. Serdülőként fontos igénye, hogy hagyjuk felnőni, ne szóljunk bele a dolgaiba, hagyjuk hibázni is, csak akkor segítsünk neki, ha kér. Ez utóbbi kiemelten fontos, ha már házasságra lépett.

Ágostonné Szőcs Anna