La Leche Liga Magyarország

Valamikor réges-régen, amikor Angyalföldön még dinoszauruszok cirkáltak fel s alá, őket pedig bozontos, alacsony homlokú emberszabásúak üldözték, vagyis a nyolcvanas években, ifjúkoromban nagy vita folyt arról, hogy kinek nehezebb: a fiúknak vagy a lányoknak? Persze mindig a fiúk győztek, mondván, a borotválkozásnál nincs idegölőbb elfoglaltság, és ráadásul veszélyes is, erről tanúskodott a sok kis tapasz a kamaszodó bőrökön, mint megannyi vértanú. Ezenfelül a 2 éves sorkatonai szolgálatot úgy ecsetelték, mintha a pokol mélységes bugyrait kellene megjárniuk (sok esetben talán ez így is volt). Mi, nők, szerény hangon legfeljebb a szülést említhettük e fent említett két főmumussal azonos helyen, de hamar letorkolltak minket. Ugyan már, egy kis fájdalom, mi az nekünk, nőknek! És hát tényleg. Ezzel el is volt intézve az ügy.

Ma, két kétévessel a hátam mögött, hőn áhított kívánságom, hogy életemben egyszer még találkozzam ezekkel a fiúkkal, szépen leültessem őket magam köré, és elmeséljem: a szülés, az egy dolog. De ami utána jön, azzal nem ér fel akármennyi borotválkozással töltött idő, semmilyen szadista lelkű katonai feljebbvaló, semmilyen hadgyakorlat és a testi-lelki gyötrelem katonáéknál.

Rengeteg könyv, újság, cikk elolvasása, sorstársaimmal való beszélgetések után az a kép bontakozott ki előttem, hogy a gyermeküket váró lányok, asszonyok többnyire a szülésre koncentrálnak. Meg van az írva és mondva, hogy a szülés nagyon nehéz, fájdalmas, a mit sem sejtő naív lelkek megrettenve nézik a filmekben patakokban izzadó és üvöltöző, éppen szülő nőket. A gyermekvállalás egyéb nehézségei fel sem merülnek. Én is csak kétféleképpen tudtam elképzelni életemet a gyerekeimmel: amint csecsemőként békésen alszanak kiságyukban, és én meghatott sóhajjal nézem őket, valamint azt, hogy sétálunk az utcán, ők pedig a kezemet fogják, és ámult kíváncsisággal, szelíden szemlélik a világot. Ez volt az Elmélet.

Most, hogy a Valóság többször is a képembe kacagott, naponta arcul legyint és leköpköd, eltűnődöm, miért van ez így. Miért van az, hogy a szüléstől félünk, hatalmas energiákkal készülünk rá, aztán amikor legtöbbünk hatalmas megkönnyebbüléssel rájön, hogy nem is volt olyan vészes, és könnyű szívvel, dalolva megyünk haza szemünk fényével, hirtelen megfordul a világ. Rájövünk, hogy becsaptak minket. Hé, nem erről volt szó!

Senki sem mondta meg előre, hogy hosszú heteket, hónapokat kell töltenünk arra koncentrálva, hogy csak a következő órát bírjuk még ki alvás nélkül. Hogy a szoptatás csak a szerencsés keveseknek zajlik le probléma nélkül. Hogy az orvos, a védőnéni, a szakirodalom, a saját anyánk, az anyósunk, és a sarki fűszerestől kezdve valamennyi ismerős, akivel csak összefutunk, ugyanarra a problémára más és más, csalhatatlan és egyedüli megoldást fog javasolni, így aztán zúgó fejjel és kétségbeesetten saját utat kell törnünk a kért és kéretlen tanácsok sűrűjében, állandó stresszben, hogy vajon nem ezzel öljük-e meg legdrágább teremtményünket. Vagy ellenkezőleg, a gyermekünk produkálta jelenségekre még a gyerekorvos is csóválja a fejét, és azt mondja, hogy ő ilyet még életében nem látott. Meg hogy régebben, ha nem bírtuk cérnával, csak elmentünk sétálni egyet, hogy kiszellőzzön a fejünk, vagy vettünk egy olyan kis fura izét, amit a szemöldökünkre kell kenni önajándékozás gyanánt, vagy egyszerűen csak felhívtuk a barátnőnket, és trécseltünk egy órácskát, ám most legjobban úgy szállhatunk ki a taposómalomból, ha gyorsan szundítunk egy negyedórácskát... Hogy... hogyhogy még egyáltalán életben vagyunk???

Ma már csak mosolygok ezeken a problémákon, ugye, mert az idő eltelt, és túl kellett élni a nehéz helyzeteket. Most éppen rajtam mosolyognak a tinikorúak anyukái, milyen felelőtlen vagyok, hogy ahelyett, hogy felkészülnék testben és lélekben a serdülőkor várható nehézségeire, örülök, hogy éjszaka alszom, nappal ébren vagyok, séta közben pedig lopva még manikűrözni is van időm – ha az ikrek hajlandóak 10 percre mindenféle életveszélyes tevékenységtől eltekinteni.

De mégis, mit tanácsoljak azoknak, akik hozzám hasonlóan már előre sem túlzottan foglalkoznak a szüléssel, mondván, amit meg lehetett tenni a felkészülés érdekében, megtettük, a többit a természet anyánk elintézi, na de mi lesz a folytatással?

Először is, persze, el kell olvasni mindent, amit lehet. Aztán tudatosítani azt, hogy ennek a fele értelmetlen hablaty, és megpróbálni megkeresni a tűt a szénakazalban: azt, ami vagy aki valóban segíteni tud.

Nézzük először a szoptatást. Két mérvadó, segítőkész szervezetet ismertem meg, majdnem túl későn, de szerencsére ezzel együtt sem adták fel, hogy megoldják a problámámat: A Szoptatásért Magyar Egyesületet, és a La Leche Liga magyaroszági szervezetét. Mindkettő címe, telefonszáma, elérhetősége az internetről is megkereshető, lelkiismeretes kórházakban pedig a kezébe nyomják az embernek a kis tájékozató füzetecskével, és sok más haszontalan reklámanyaggal együtt. Másutt csak a reklámanyagokat kapjuk kézhez, sajnos. Bármi is legyen a gond, biztos, hogy értő kezekbe kerül az, aki ezekhez a szervezetekhez fordul segítségért.

Nehéz előre tanácsot adnom szoptatásügyben, mert ahány nő és gyerek, annyiféle probléma merülhet fel, én meg ugyebár csak a saját nyavalyáimmal kapcsolatban rendelkezem tapasztalatokkal. Ezt figyelembe véve üzenem mindenkinek, aki szoptatási problémákkal küzd, hogy elsősorban nyugodjon meg. Ne essen bele azokba a hibákba, mint én, aki vakon követtem a „hivatalos” tanácsokat, miszerint az egyedüli üdvözítő út a sikerhez az időhöz kötött, méricskéléssel egybekötött, számokkal zsúfolt szoptatási rend. Az igény szerinti szoptatásról is tudjon meg mindent!

És készüljön fel rá, hogy a szoptatáshoz IDŐ kell. Aki nem volt benne, annak hihetetlenül hangozhat, hogy a szoptatás a nap jó részét elviszi – bár a találékonyak gyorsan rájönnek, hogy bizonyos szoptatási helyzetekben remekül lehet olvasni, számítógépezni, rejtvényt fejteni, mosogatni... Hogy hogyan? Kérem, csak keressék meg az említett két szervezetet, ők majd adnak tippeket! Aztán ne gondolja senki, hogy gyermekének kis labdává kell felfújódnia csecsemőkorában, mert ha nem, az a gyerek bizonyára éhen fog halni. Ne gondolja senki, hogy ha nem ömlik melléből a tej, és nem kell minden reggel kicsavarnia a hálóingét, már nincs elég teje. És végül, ne gondolja senki, hogy a sírás feltétlenül egyjelentésű: „Adj még, mami!”

Ez már át is vezet a következő problémához, a síráshoz. Ugye a békésen szundikáló csecsemőkben gyönyörködő anyaképből semmi nem lett. Helyette jött az ámokfutás, kapkodás, végső soron csatlakozás a teli torokból bömbölő gyerekhez. A legegyszerűbb volt sírva fakadnom, a legnehezebb rájönni, miért a sírás. Azt tanácsolnám, már előre érdemes kivágni az újságokból, cikkekből az ügyes kis listácskákat, amelyek szépen felsorolják a lehetséges okokat (fázik, melege van, szorítja a ruhácska, fáj a hasa stb.), és kitűzni a gyerekszoba falára, jól látható helyre. Mert a szédelgő kialvatlanságban az a stressz, amit a bömbölő kis csomag vált ki az emberben (esküszöm, rá tudok mutatni az agyamnak arra a részére, amelyik a gyereksírásra elkezdett zsibbadni), olyan bénító, hogy csak ritkán jut eszünkbe, mit lehetne tenni.

Üzenem mindenkinek, aki hasonló ideákat dédelget a keblén békésen alvó gyermekéről, mint én, hogy igenis, a gyereke sírni fog. Szerencsés esetben keveset, döntő többségében pedig sokat. Mindegy, időben mennyit, Neked, kedves áldott állapotban lévő, ismeretlen leendő anyuka, mindenképpen soknak fog tűnni. És kibírhatatlannak. És őrjítőnek. És sorolhatnám. Legyen hát kéznél a lista!

Csak a legjobban bevált módszeremet emelném ki. Ha a baba sír, és semmi nyilvánvaló oka nincs az egéritatásnak, nyugodtan tegyük mellre! Nem számít még az sem, hogy pár pillanattal előbb tettük le egy kiadós szoptatás után. A kicsi babák nem feltétlenül étkezni kívánnak a cicin, hanem egyszerűen csak a mama illatát, szívdobogását, közelségét szeretnék érezni. Köszi mami, hogy itt vagy nekem! Ezt semmilyen cumi nem pótolhatja – nem beszélve a cumik egyéb ártó hatásáról.

Szeretnék eloszlatni egy igen elterjedt tévhitet. Azzal, hogy gyakran vesszük fel a babát, gyakran tesszük mellre, gyakran puszilgatjuk, simogatjuk, nem kényeztetjük el. Egy kis újszülöttet, egy pár hónapos babát, sőt, még egy nagy culát sem kényeztethetünk el azzal, hogy minduntalan kimutatjuk neki a szeretetünket. A kényeztetés nem egyenlő a szeretetünk kimutatásával. Mi több, a szeretetet nem lehet túladagolni! A szeretet iránti igény olyan erős, hogy a csecsemőotthonokban gondozott babák, akik minden egyéb tekintetben mindent megkapnak, amit kell, komoly hátrányt szenvednek. A legutóbbi kutatások szerint agyuknak az a része, ahol az érzelmi fejlődés során aktivált idegpályák alakulnának ki, szegényeknél nem töltődik fel. Sötét folt marad nekik a szeretet, szó szerint. Egyszóval, szeretgessük, dédelgessük csak a babánkat, amikor csak igényli! A fogantatástól számított 20 évig mindenképp.

Aztán, ugye, itt van az alvás problémája, amit rögtön két részre lehet osztani. Az egyik fele mi vagyunk. Persze az Elmélet már régóta megpróbálja a fejünkbe verni, hogy a kis bébi 2-3 óránként enni fog, éjjel-nappal (tisztelet és nagy irigység azoknak, akiknek a gyereke úgymond már a hazatérés napján, de tulajdonképpen már előtte az anyaméhben is, átalussza az éjszakát). A Gyakorlat azonban az, hogy a kialvatlan állapotot lehet ugyan bírni, de fene sem gondolta volna, hogy ilyen nehezen! Sajnos, ilyenkor minden egyéb probléma is a duplájára dagad, és az eredetileg szinte zökkenőmentes napok túlélőtúrává alakulnak. Ez ellen nincs ellenszer, még felkészülni sem lehet rá. De aki már átbulizott több éjszakát-nappalt egymás után, netán felfoghatatlan oktondiságból fogadásból nem aludt napokon át, az megpróbálhatja visszaidézni azt a lelkiállapotot, amikor furán zúg az ember füle, a zöldről azt állítja a párja, hogy kék, és bár azt képzeli, most már igazán gyorsan mozog, mégis félórába telik, mire elvánszorog a Laktoherb teájáért a konyhába. Nem baj, ez az állapot is elmúlik egyszer! Biztatásul: ikreim 5 hónapos korában egyszer már aludtam 5 órát egyfolytában. Még most is érzem, hogy milyen édesen csordult ki a számból a nyál...

A gyermekek alvási problémájáról hatalmas a szakirodalom. Én még csalhatatlan módszert nem találtam és nem is olvastam arról, mit lehet tenni, ha a gyerek nem annyit és úgy alszik, ahogy szeretnénk. De jó, ha már előre kigondoljuk, mi lesz a stratégiánk. Lehet választani a beletörődés, az együttalvás, a kiságy behurcolása a hálószobába, a berohangálás, az esti szertartások megismétlése és a többi között. Tessék csak, tessék, nagy a választék! Tapasztalatom szerint majdnem mindegy, mi a módszer, ha nem kapkodunk fűhöz-fához, és nem naponta váltogatjuk a stratégiánkat. Ettől ugyanis a bébi csak megzavarodik, és még kevésbé tudja majd felvenni az általunk preferált ritmust. Valamint az sem árt, ha a párunk is velünk lelkesedik a módszerünkért. Az együttalváshoz bizonyára neki is lesz egy-két szava! Döntését tiszteletben kell tartani, hiszen ő is teljes jogú szülő – még ha hajlamosak vagyunk is időnként megfeledkezni erről...

A depresszió nagyon gyakori jelenség, mégsem hiszem, hogy sokan foglalkoznának vele előre. Persze, senki sem szeret magára úgy nézni, mint egy elfuserált istencsapására – pedig én pontosan így éreztem magam. A mai napig nem tudom, hogy igazi gyermekágyi depresszióm volt-e, vagy csak a nemalvás okozta szörnyű lelkiállapotomat. Amint tudtam ugyanis egy órácskát aludni, felszáradtak a könnyeim, imádtam a gyerekeimet, és én sem voltam már az a rakás szerencsétlenség, mint előtte. Vagy legalábbis csak egy kisebb rakás...

Mindenesetre számolni kell azzal, hogy tartósabb, napokig tartó letörtség, tehetetlenség-érzés esetén depresszióról lehet szó, amiről feltétlenül beszélni kell az orvosunkkal. Nem ciki ez, én magam is megtettem volna, ha két sírás között lett volna rá időm.

Aránylag jól fel lehet készülni az első idők szinte bizonyosra vehető jelenségére, az időzavarra. Gondoljuk végig alaposan, mikor, mit, hogyan nem fogunk megcsinálni. Barátkozzunk meg az ablaküveggel, amelyet majd sokáig az eső tisztít meg helyettünk, gondolatban üdvözöljük új háziállatainkat, a porcicákat, fogadjuk meg, hogy ezentúl nem vasaljuk ki a fehérneműket, a törülközőket, a kreppalapú anyagokat, a drága csipkegarnitúrát és – sokszor az összes többit sem... Jó, ha meggyőzzük a rokonságot, hogy ebben az időszakban például a vasalással szerezhetik nekünk a legnagyobb örömet. És ha valaki még főzne is ránk egy darabig... Az lenne a Kánaán! Bár ha van mélyhűtőládánk, nagyszerűen hasznosíthatjuk szobaelfoglaló méretét. Még a pocakos időszakban főzzünk előre, és fagyasszuk le adagonként, hogy a kicsi mellett csak percek kérdése legyen az ebéd, a meleg vacsora. Ha férjünk ámult tisztelettel néz ránk, hogyan voltunk képesek a kisbaba mellett még főzni is, szerényen süssük le a szemünket! Jó, ha számba vesszük a szóba jöhető bébicsőszöket! A legelőrelátóbb anyukával is előfordulhat, hogy egy órácskára váratlanul el kell ugrania valahova, ahova esetleg a babókát nem viheti magával.

Egy sehol meg nem említett, személyes jellegű probléma, amivel viszont előre is rengeteget foglalkoztam, ahelyett, hogy a valós nehézségeket mérlegeltem volna: míg csak a hasamban hordtam gyermekeimet, folyamatosan attól rettegtem, hogy nem lesz lelkierőm az úgynevezett gusztustalan dolgokhoz. Lárifári! Amint megszülettek a gyönyörűségeim, rájöttem, hogy a kaka az nem büdös, hanem rózsaillatú, és bármi található benne, az a legrosszabb esetben is csak „érdekes”, taknya csak a mások gyerekének van, az enyéim mannát eregetnek az orrukból, a hányás az tulajdonképpen nem is hányás, hanem testet öltött büfi, és ugyanígy bármi, ami hozzájuk kapcsolódik, csakis szép és jó lehet. Anélkül, hogy elfogult lennék.

Bizonyára mást is mesélnék az ismerőseimnek arról, milyen igazságtalan volt a hajdani rangsorolás férfi és nő között, de biztos vagyok benne, hogy elbeszélésemben itt tartva hajdani barátaim fontos üzleti vagy egyéb teendőkre hivatkozva sutytyomban elinalnának, bár arra még lenne időm, hogy észrevegyem, sokuknak még ma is ott a kis ragtapasz az állán...

Halusz Katalin