La Leche Liga Magyarország

Postánkból

Elöljáróban annyit szeretnék elmondani, hogy várandós­ságom 9 hónapja alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy ne szoptassak majd, ha eljön az ideje. Édesanyám is szoptatott minket, félelmeim nem voltak, sokat olvastam a témáról, nem volt befelé forduló mellbim­bóm, se túl kicsi, se túl nagy melleim. Egy dologgal azonban nem számoltam: ebbe még a kisfiamnak is lesz beleszólása.

Mivel betöltöttem a terhes­ségi heteket, befektettek a kórházba. Már nagyon szeret­tem volna a karomban tartani a kisfiamat, ezért nagyon izgatott voltam, mikor jön el a pillanat. December 3-án reggel szivárgott a magzatvíz, majd az emlő-stimulációs teszt után, mikor megvizsgált az orvost, már folyt is rendesen. A patoló­giáról leköltöztem a szülő­szobára.

A szokásos előkészítés után déltől vártuk, hogy történjék valami. Sajnos nagyon zárt volt a méhszájam, és egyáltalán nem mutatott hajlandóságot, hogy kinyíljon. Infúziót kaptam, és vártunk a fájásokra meg a szülésre. Hosszú-hosszú órák teltek el, és mikor éjfél előtt 5 perccel ránéztem a szemben lévő faliórára, arra gondoltam: “Most már ne húzzuk ezt a dolgot, szülessen meg éjfélkor!” (Akkor igencsak előre haladott állapotban volt a szülés, de valahogy mégsem akart kibújni a csemete.) Ez az elhatározás - úgy látszik - tetszett a babuci­nak is, és pontosan éjfélkor megszületett kisfiunk, Gábor (3440 grammal és 51 centivel).

Miután a hasamra helyezték, és egy kicsit megnyugodott, apukája - aki végig benn volt, és jelenléte nagyon sokat segített - elvágta a köldökzsinórt, azután elmentek tisztálkodni, mérec­kedni. Ekkor jött egy nagyon hosszú és egyáltalán nem fájdalommentes gátvarrás. Mivel vákuummal segítettek a szülésben, a metszés mellett repedtem is, és másfél órába telt, mire az orvos azt mondta: kész. Hajnalban két órás megfigyelés után kerültünk át a gyermekágyas osztályra.

Reggel hozták a kisbabákat szopizni, és az én kisfiam csak aludt. Nemsokára be is sárgult, így nem lehetett mellettem, elvitték szinte egész napra kékfénybe, csak szoptatásra hozták ki. Hanem bizony az én fiam nem akart szopizni. Nagyon segítőkészek voltak a nővérkék és a klinika védőnője is, de ő vagy aludt vagy - ha sikerült felébreszteni - oltári sírásban tört ki, amikor enni kellett. Kicsit megijedtem: miért nem akarja elfogadni a mellemet?!

Amikor elkezdett termelődni a tejci, mentem fejni, hogy egy kicsit fellazítsam a melleimet, hátha úgy jobban elfogadja, de fütyült rá. Semmilyen bimbó­védőt nem fogadott el, csak egyetlen módon tudtuk rávenni a szopásra, ha bimbóvédő helyett egy cumisüveg cumiját használtuk.

Így jöttünk haza, és én azt gondoltam, meg van oldva a probléma. Egy-két nap után azonban rá kellett jönnöm, hogy ez sajnos nem működik. Az én kisbabám ugyanis annyira elfáradt (még a cumin is át kellett szívnia a tejcit), hogy csak nagyon keveset tudott kiszívni, és ezért volt olyan, hogy egy órában 2-3-szor is enni kért. Persze én kikészül­tem, hiszen pihenni nem tudtam, ráadásul a gátsebem is nagyon fájt (büfiztetni sem tudtam, mert a fekvésen kívül minden helyzet nagyon fájdal­mas volt - kb. 1 hónap múlva tudtam csak fájdalomérzet nélkül ülni).

Elővettük a cumisüveget, és a lefejt tejet ebből kapta Gabó. Ekkor annyiban módosult a napunk, hogy a pelenkázás, cumisüveg melegítés, fertőt­lenítés, etetés, fejés tette ki az időm nagy részét. Mivel sok tejem volt, néha hajnalban is fejtem (1-1,5 órát), mert nagyon bekeményedtek a melleim. Bizony nem volt egy leányálom!

Aztán az új évet egy mellgyulladással kezdtem, és akkor elhatároztam, hogy vagy megtanítom a kisfiamat szopiz­ni, vagy tápszer lesz a vége. Csakhogy ott volt az anyatej, amit bőségesen termelt a szervezetem, és nagyon nem volt hozzá kedvem, hogy ennek ellenére tápszert kapjon a kicsi. Néhány nap alatt az okos tanácsokat megfogadva a mellgyulladástól megszabadul­tam, és elkezdődött a "tréning".

Itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik bátorítottak: a szegedi inter­netes anyukáknak és minden­kinek, aki néhány figyelmes szóval biztatott a kitartásra. Anyukáméknak, barátnőimnek és Rózsa Ibolyának, akitől nagyon sok hasznos infor­mációt kaptam annak érde­kében, hogy az én cumizavaros kisbabámból egy jól szopizó, kiegyen­súlyozott, boldog kisgye­rek váljék.

Többen javasolták azt, hogy ne figyeljek senkire, költözzek be a babámmal az ágyba, és mindig kínáljam a mellemmel, ha éhes. Nos, ezt próbáltam, de mindig ordítás lett a vége. Próbáltam többféle pozíciót, éhesen, jóllakottan, félálom­ban, ébren... etetni, de a vége ordítás volt. Próbáltam nem feladni.... Tudtam, hogy okos kisfiam van, ez már látszott a kórházban is a tekintetén, ezért elmeséltem neki, milyen egy­szerű és nagyszerű lenne így az evés. De ő csak ordított!!! No, gondoltam még egy próbát megér, azután ha nem sikerül, jön a tápszer (már ott csücsült a konyhaszekrény polcán).

Kb. az első 3 etetés nagyon macerás volt, Gabó nem igazán akarta az egész dolgot elfo-gadni. Kicsit szopizott, aztán begurult. Szopizás után még kapott cumisüvegből is. Eleinte többet, aztán egyre kevesebbet. Ha még éhes volt, mégegyszer megszoptattam a pótlás után. Biztos, hogy gyorsabban elértük volna a célt cumisüveg nélkül, de én ennek is örültem. Azt nem értettem, hogyan fér el benne annyi tejci, mert volt olyan, hogy intenzíven szopizott 15-20 percig (csurgott a száján a tej), azután még benyomott 100 ml-t. Mondtam is a védőnőnek, hogy nekünk nem igazán "kifizetődő" a szoptatás, mert a ciciből is megeszi, meg még az üvegből is kiszippantja.

Alig telt el pár nap, gondoltam megpróbálom csak szopiztatni az esti lefekvés előtt, legfeljebb többször kell felkelni megetetni. (Ő akkoriban úgy aludt, hogy este 7 - fél 8 körül elaludt, és hajnali 3 - fél 4 körül kelt.) Megetettem este, szinte el is aludt rögtön, nem kellett sokat dajkálni, és csak 3-kor kelt. Szóval sikerült:-)))! Mérhetetlenül boldog és büszke voltam a kisfiamra és magamra is.

Azóta csak anyatejet kap, lassan a kereslet-kínálat is beállt - kb. 3 hónapos korától már nem kell fejnem sem. Nagyon szeret szopizni, és már nem cserélné fel a cumisüvegre. Kiegyensúlyozott, nyugodt, mosolygós, boldog baba és nagyon stramm kis kölyök. Szereti, ha a hajammal ciró­gatom, énekelek neki, torná­zunk vagy az usziban lubic­kolunk.

Szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy próbálja meg, és ne adja fel! Nem biztos, hogy bennünk van a hiba, és azért nem tudunk szoptatni. Sok szeretettel és egy kis kitartással, elhatározással megfordíthatjuk, amit a termé­szet esetleg eredetileg nem úgy gondolt. Nekem 6 hetes volt a kicsim, amikor megtanult szopizni (a védőnénink elmond­ta, hogy az ő pályafutása alatt ilyen még nem volt).

Van, akinek semmi problé­mát nem okoz, van, akinek meg kell küzdeni érte. Minden­képpen megéri a próbát! Ha mégsem sikerülne, akkor se érezzünk lelkiismeret-furdalást, élvezzük az anyaságot, teremtsünk harmóniát a családunkban, gondoljunk arra, hogy ezek a pillanatok soha nem fognak megismétlődni!

Sok szeretettel küldöm ezt a történetet minden gyermeket tervező, váró és már ringató párnak.

Perger Ági
és a 8 kilós, 5 hónapos Gabó