UNICEF anyacsoport konferencia

2000. május 8-án a svájci Yverdonban kezdte meg a UNICEF regionális konferenciáját. A résztvevők a közép- és kelet európai térség képviselői, jórészt egészségügyi dolgozók, vagy a helyi UNICEF munkatársai, esetleg civil szervezetek aktivistái. (Magyarországot Dr. Sarlai Katalin, Sződy Judit és Farkas Júlia Borbála képviselte)

Az első napokban beszámolókat hallottunk az egyes országok helyzetéről a bababarát kezdeményezés, a szoptatás és az anyacsoportok működése terén. Itt kiderült, hogy nagyjából egy cipőben járunk, bár egyes országokban sokkal több anyacsoport működik, mint nálunk, de ezeket egészségügyi dolgozók vezetik, "felülről", ami kétségessé teszi a csoportok hosszú távú és hatékony működését. (Láttunk videofilmet egy ilyen csoportról, egyikünk sem kívánkozott oda.) Számunkra az is nyilvánvalóvá vált, hogy a többi térségbeli országhoz képest itthon kevesebb forrásból kapnak segítséget a szoptatást támogató kezdeményezések, és hogy egyáltalán: a külföldi "kollegáknál" kisebb apparátussal, technikai felszereltséggel és szegényesebb anyagi háttérrel tudunk dolgozni. (A lelkesedésünk viszont egyre nő!)
Érdekes volt az a néha veszekedéssé fajuló vita, ami arról szólt, hogy egyáltalán szabad-e nem egészségügyi végzettséggel rendelkező "csak" anyákat csoport élére engedni. Miért nem adjuk ezt a dolgot a jól megszervezett gyermekorvosi hálózat kezébe teljes egészében? A résztvevők elenyésző (és egy idő múlva sértet) kisebbsége állt azon az állásponton, hogy kizárólag orvosok alkalmasak erre a feladatra. Volt kompromisszumos javaslat is: legyenek olyan védőnők csoportvezetők, akiknek kicsi gyerekük van.
A részvevők többsége jól tudta, és egy későbbi előadás meg is megerősítette, hogy az anyacsoportban a vezető akadémiai tudása nem minden. Az anyákban a tudományos tényeken kívül önbizalmat kell önteni, hiszen legtöbbször ennek hiánya okozza a problémát. A csoportvezető elméleti és technikai tudása mellett a személyisége és hitelessége legalább olyan fontos. A "tanácsadó" megpróbál megoldani egy problémát. A "segítő" segít valakin, akinek problémája van. (Probléma-orientált és személy-orientált segítségnyújtás) Az egészségügyi dolgozók általában az első, míg a csoportvezető anyák a második típusú megoldással élnek. (Előfordulhat a fordítottja is)
Az anyacsoport erőssége abban rejlik, hogy a csoportot látogató anyák jól tudják, hogy a vezető éppen olyan mindennapi gondokkal küzd mint ők. Ő is kakis pelenkák, és a csatatérre hasonlító konyha mindennapjait éli. Ezért mernek feltenni olyan kérdéseket is , amelyekkel úgy érzik, hogy az orvost, a védőnőt "nem illik" zavarni.
Felmerült többször is az a konstruktív javaslat, hogy valamilyen módon mérni kellene az anyacsoportok hatékonyságát, és az adatok birtokában lehetne csapkodni az asztalt, hogy "igenis, szükség van ránk, mást tudunk nyújtani mint a hivatalos egészségügy, tessék minket támogatni!" Sajnos a hatékonyság mérésének kidolgozott módszeréről nem tett senki említést.
Nagyon tanulságos - és engem, a saját anyaságom tapasztalatai alapján erősen foglalkoztató kérdés - merült fel: hogyan lehetne megelőzni azt, hogy az anya a (jó esetben bababarát) kórház elhagyása után, de az anyacsoport felkeresése előtti kritikus időszakban ne maradjon ilyen jellegű lelki és szakmai támasz nélkül.
Szinte minden résztvevő állam statisztikája azt mutatja, hogy az első hat hétben nagyon sokan abbahagyják a szoptatást "nincs elég tej" felkiáltással. Ez azt jelzi, hogy az asszonyok jó része segítség hiányában, vagy nem kellő segítséget kapva, képtelen megbirkózni a kezdeti nehézségekkel.
Nálunk is itt van ez a "luk", ez a senki földje, amit jó esetben a védőnő és a gyermekorvos próbál befoltozni. Ők sajnos nem mindig helyettesíthetik a folyamatos odafigyelést, a lelki támaszt, amit egy asszonytárs adhatna, és nem adhatják át néhány hét alatt azt a tudást (vagy szemléletet) amit régen a gyermekkortól gyűlő tapasztalatok, a hagyomány, és a bölcs nagymamák jelentettek.
A konferencia központi kérdése volt, hogy hogyan lehetne meghonosítani és általánossá tenni a kétéves korig, vagy azon túl tartó szoptatást. Szinte ugyanazzal a gondokkal küzdünk ezen a téren is. Elsősorban a közvélemény megformálására lenne szükség. Egyszerűen arra, hogy ne nézzék "hippinek" azt, aki "fogas, cipős" gyereket szoptat. Ne tartsák visszataszítónak a közterületen (áruházban, orvosi rendelőben, bárhol) való szoptatást. Kiemelten fontos, hogy az egészségügyi dolgozók körében végre elterjedjen az a nézet, hogy a kilenc hónapos kor utáni szoptatás is értékes az anya és a gyermek számára. Másként is fogalmazhatok: nem káros a hosszantartó szoptatás (gyermekorvosok! szülészek! pszichológusok!).
Nagyon fontos a médiacsinálók, újságírók is szert tegyenek alapvető szoptatási ismeretekre, hiszen ők befolyásolják legjobban a közvéleményt.
Központi téma ezzel kapcsolatban, hogy az oktatásban változásoknak kell bekövetkezni ahhoz, hogy ezt a célt elérjük. Le kellene cserélni az ezeréves egészségügyi tankönyveket. Le kellene cserélni az összes általános-, közép- és főiskolás tankönyvet, amelyben szó van a csecsemőtáplálásról.
Oktatni kellene: az oktatókat, az újságírókat, tovább képezni az egészségügyi dolgozókat. Itt is előkerült, hogy fel kellene oldani a bizalmatlanságot az egészségügyi dolgozók és az "amatőr" csoportvezetők között.
Persze, kellene képezni sok-sok anyacsoport vezetőt, de nagyon megválogatni, hogy kik alkalmasak erre a feladatra. (Erre nem tért ki senki, hogy hogyan.) A leendő csoportvezetőknek nem csak szoptatási ismereteket kellene átadni, hanem azt is, hogy hogy lehet jól csoportot vezetni, és hogyan lehet hatékonyan segítséget nyújtani. Ezt pedig egy különböző szakmák képviselőiből összeállított team tudná hatékonyan megoldani.
Felmerült az a kérdés is, hogy a hosszantartó szoptatást bizony erősen befolyásolja a tápszercégek előretörése a térség egyes országaiban. Érdekes, hogy nálunk inkább ez a probléma, míg a még nem "behálózott" országokban az, hogy sok orvos itt is nagyon könnyen nyilvánítja az az anyát, gyermeket vagy az anyatejet szoptatásra alkalmatlannak, de a tápszerezés még nem terjedt el. Így rengeteg kisbaba kap otthon pancsolt állati tejből, cukorból, gabonából, vagy híg levesből álló táplálékot.
Az egyik délután "szoptatási továbbképzéssel" telt, az "elég tejről", a mellgyulladásról, az AIDS és a szoptatás kapcsolatáról, a relaktációról tanulhattunk.
Fontos útmutatást kaptunk a Bababarát kórházak felméréséről, önellenőrzéséről és újrafelméréséről. Hallhattunk előadásokat a WHO Kódex törvénybe iktatásának példájáról, és arról, hogy mit tehetnénk azért, hogy hazánkban is előbbre lépjen a kérdés. Hallgattunk előadásokat arról, hogy a munkaügyi törvényeket hogyan kéne "szoptatásbarátabbá" tenni, de ez a térség képviselői közül nem sokakat érintett, mivel mi a jó öreg szocializmusból legalább a szülés utáni "otthonmaradást" meg tudtuk valamiképpen őrizni.
A konferencia hozadéka számunkra ( a rengeteg információn, fordítható írott anyagon, új barátokon és tapasztalatokon kívül) az, hogy az ott jelen lévő LLL térségi képviselők (Elizabeth Horman és Rebecca Maghales) megkérdezték, hogy mire lenne szükségünk itt Magyarországon. Anyagi segítséget kértem a könyv kiadásához és új füzetek megjelentetéséhez. Kedvesen érdeklődtek, hányan megyünk a nottinghami LLL konferenciára augusztusban. Mire azt válaszoltam: feltételezésem szerint ezt egyik tagunk sem engedheti meg magának. Megígérték, hogy két résztvevőt finanszíroznak, ha kiderítjük, hogy mennyi az útiköltség. Úgy legyen!

És milyen Svájc?
Fogalmam sincs.

Sződy Judit.

HírLLLevél: 

témák: