"Ma este (Bogárka már elmúlt 9 hónapos) mint minden este, most is összebújtunk, amikor szopizott. Elmélyülten, nagyon figyelve, Ő még tudja, hogy az evés az éltető erő, nem lehet félvállról venni. Közben néha rám pillantott, az igazi, hamisítatlan, mély tüzű, bensőmbe látó bogárpillantásával. Hogy igen, ez tőlem jön... Hogy ez hogy lehet, nem tudom, de közben, ahogy nézzük egymást, egyre és egyre jobban szeretem, 9 hónap óta, napról napra, pedig mikor a születése után a hasamra kucorodott, azt gondoltam, ennél nagyobb szeretet nincs, nem lehet a világon. És mégis.... napról napra nő, mintha a szívem vele együtt nőne, hogy beleférjen... aztán befejezte az evést, és nézegette, piszkálgatta a ruhámat, a cicimmel a szájában. Éles kis fogai vannak alul és felül is, hihetetlenül óvatosan tartotta, el nem engedné ilyenkor semmiért se. Fekszik az ölemben, odakucorodva, ahogy csak bír, összeforrva eggyé velem, és látszik, érződik, hogy elégedett, boldog, biztonságban van. Aztán rám néz, és kuncog, először huncutul, mikor visszanevetek, már kacag, hogy ilyenkor percek vagy órák telnek el, nem tudom, megáll a világ, nézünk egymás szemébe, egyek vagyunk, együtt nevetünk, hangosan kacag Bogárka, pajkosan, boldogan újra és újra... ez a Világ. És ez nap mint nap megismétlődik..."