Ez most az egyedülálló anyáknak szól...

Mindig tudtam, hogy egyszer lesznek gyerekeim. Mindig tudtam, hogy egyszer férjhez fogok menni. Amikor pedig úgy 9 éves voltam, rájöttem, hogy megvan annak is a távoli esélye, hogy egyszer el fogok válni.

A 80-as években voltam gyerek, és bár a szüleim boldogan éltek, mióta az eszemet tudtam, körülöttünk sok családban éppen zajlott a válás. Természetesen amikor elképzeljük magunkat, amint menyasszonyként végigvonulunk a templomon, a válás gondolata ritkán keveredik a képbe.

Végzős főiskolás voltam, amikor a tavaszi szünetben férjhez mentem. 2003-ban diplomáztam, azután teherbe estem, és 2004 nyarán megszületett a lányom. A kisfiam 2 évvel és 3 hónappal később érkezett. Mint olyan sok fiatal lány, én is előbb kötöttem össze valakivel az életemet, minthogy rendesen megismertem volna saját magamat - abban bízva, hogy a szerelem kitart, miközben fogalmam sem volt, hogy ez pontosan mit is jelent. Röviden: nem illettünk össze. Kicsit bővebben: olyan sokat veszekedtünk, hogy az esküvőig is alig jutottunk el, és többször is elhagytam a férjemet, mielőtt valóban lezártuk a kapcsolatunkat.

Az egyik fő oka annak, hogy a kisgyermekes anyák a férjük mellett maradnak, az egyedülléttől való félelem. Elborzasztja őket annak a felelősségnek a súlya, ami egyedülálló szülőként a vállukra nehezedne. Ezért maradtam én is 5 évig a házasságban ... amíg el nem döntöttem, hogy mivel úgyis teljesen egyedül csináltam eddig is mindent, miért is ne tehetném ezt hivatalossá.

Amikor Chava egyéves volt, vele együtt résztvettem az LLLI (La Leche League International) Washington D.C.-ben rendezett konferenciáján. Meghallgattam egy előadást és beszélgetést, melyet az LLL egyik alapítója tartott, aki egyben jogász. Arról szólt, milyen szerepet tölt be a szoptatás szétköltözés és válás esetén. Rengeteget tanultam. Most pedig szoptatási tanácsadóként évente többször hívnak sebzett, frusztrált anyák, akik a gyermekeik felügyeleti jogáért küzdenek a férjükkel szemben - képesek lennének torkuk szakadtából üvölteni és teljes erőből küzdeni a gyerekeikért, arra kérnek, tanúskodjam a bíróságon a kizárólagos szoptatás fontosságát védve... és bár kevés dolog van, ami mellett nagyobb hévvel kiállnék, mint az anya-gyerek kapcsolat és a szoptatás, ezekkel a nagyon erős anyákkal a következő tudnivalókat szoktam megosztani:

Ne vidd be a szoptatást a csatatérre! Az anyatej kiválóságát, csecsemőtáplálásbeli elsőbbségét alátámasztó tanulmányok és evidencia-alapú kutatások tömkelege ellenére a bírók és jogászok nagy része: Egyszerűen. Nem. Érti. Tartsd távol a szoptatást az aktakupacoktól - az, hogy hogyan táplálod a gyermekedet, senki másra nem tartozik, csak rád! Az, hogy hol alszik a gyermeked, senki másra nem tartozik, csak rád! Méltányos és ésszerű párbeszédre törekedj - remélhetőleg sikerül békés megegyezést kialakítani, de ha mégsem, csak mosolyogj, és a többit fedd el a világ elől - mert ha rákényszeríted a bíróságot, hogy döntést hozzon, az az elképzelhetetlen dolog is megtörténhet, hogy hivatalos határozat TILTJA MEG neked a kizárólagos szoptatást. Ha pedig veszítesz, a kisbabád is veszít.

Akkoriban, amikor a volt férjem elköltözött, a lányom éppen 4 éves múlt, a fiam pedig 18 hónapos volt - mindketten eszeveszett lelkesedéssel szoptak. Készültünk az apás napokra: apu jön hozzánk hetente négyszer, alkalmanként 3-4 órára, sosem egész éjszakára. Ekkor még mindkét gyerekem gyakran szopott, velem aludt, és mellen aludt el. Próbáltuk közvetítő segítségével elrendezni a láthatást, de a volt férjem az utolsó pillanatban mindig kihátrált, így 2 évig nem született hivatalos döntés az ügyben. Az időnkénti kisebb nézeteltérések ellenére működött a dolog. A formális döntés késlekedésével pedig mindenféle szigortól és szabálytól mentesülve folytathattam a szoptatást.

Azután a volt férjem elköltözött a New York-i régióból, vissza a szüleihez, Long Islandre. Azok számára, akiknek nem ismerős a vidék: ez legjobb esetben 3 órás autóút, nagy forgalomban pedig 5. Új korszak köszöntött be a családunk életében: nem volt több esti látogatás, helyette egész hétvégék apával, havonta kétszer, távol anyától. Ekkor már nagyobbak voltak: Chava 6 éves, Ami 3 és fél. Az apás hétvégék előtt Chava éppen felhagyott a megmaradt egyetlen éjszakai szopijával, és Ami is elvolt egész nap szopi nélkül, ha nem kínáltam.

Nem tagadom, az első néhány ilyen hétvége teljesen kikészített. Meglepő módon a gyerekek jól vették. Imádtak kényeztető nagyszüleikhez utazni, útközben pedig DVD-t néztek. Rettegtem, hogy nem kapnak megfelelő ennivalót, hogy nem tudnak majd aludni, hogy felsírnak majd és engem hívnak, én pedig nem leszek ott, hogy átöleljem őket. Már hetekkel korábban beszélgettünk a hétvégi utazásról, hogy tudják, mire számítsanak, és - ami még fontosabb - hogy tudják, utána visszajönnek hozzám. Így hát havonta kétszer ölembe vettem mindkét gyermekemet, Amit meg is szoptattam. Kikísértem őket az autóhoz, megöleltem őket és elköszöntem. És havonta kétszer ez a két gyerek aztán hazaérve kirobbant az apjuk autójából, berohant a házba, egyenesen a karomba, Ami első kérdése pedig az volt, hogy szophat-e. Én pedig mindig igennel feleltem.

Mivel a diploma után nagyon gyorsan terhes lettem, nem volt valódi munkatapasztalatom. Nem tudtam "visszatérni a munkába", mert soha nem kezdtem el dolgozni. Anya voltam. Rendben tartottam a házat, és gondoskodtam két nagyon nagy figyelmet igénylő gyerekünkről. Mosható pelenkáztam és szoptattam, ezer edényt mosogattam el, ezer adagnyi mosott ruhát pakoltam a helyére, és kezeltem lányom óriási és egyre fokozódó dühkitöréseit, később szembesülve csak az autizmus diagnózisával. Szinte sosem jártam el sehova, nemhogy rendszeres munkám lett volna a gyerekek szükségletei mellett.

Elismerem, hogy szórakoztató dolog azon gondolkodni vagy cseverészni, hogy ki éppen mit művel. Pletykálni arról, hogy ki-kivel-mit-mikor. De az igazság az, hogy az emberek élete senki másra nem tartozik, csak rájuk, mert senki más nem értheti meg teljesen a döntéseiket befolyásoló körülményeket és indokokat. Alaposan átgondoltam, mi áll a saját fontossági sorrendem elején - nem volt nehéz. A gyerekeim. Létezésem legfőbb értelme a gyerekeim boldogsága és egészsége volt. Számolgattam, átbeszéltem mindent a családommal... ha teljes munkaidős állást találnék (ami elég valószínűtlen volt a 2008-as gazdasági helyzetben), egésznapos gyermekfelügyeletről kellene gondoskodnom, ami felemésztené a fizetésem nagy részét. Nem volt szakmám vagy munkatapasztalatom, tehát több mint valószínűnek tűnt, hogy csak olyan állásra nyílna lehetőségem, amelynél órabérben fizetnek, és nem jár hozzá biztosítás. Ennek egyszerűen nem lett volna értelme.

Így hát étkezési jegyeket és kedvezményes egészségügyi ellátást igényeltem. A nadrágszíjat alaposan meghúzva, ezeket a forrásokat a családtámogatási ellátásokkal és a szüleimtől érkező összegekkel egyesítve képes voltam egy szerény életvitelt biztosítani kis családomnak. Extra bevételt jelentett, amikor hajvágást vállaltam, vagy a saját főztömet és saját sütésű kenyeremet árusítottam. Nem jártunk étterembe, nem nyaraltunk, nem volt TV-előfizetésünk. Mert a gyerekeimnek szükségük volt arra, hogy ott legyek. Otthon. Velük. És nekem ez volt a legfontosabb.

Azért döntöttem úgy, hogy erről írok a blogomon, mert nemrég részese voltam egy beszélgetésnek, ahol többen lustának és butának minősítették a segélyekből élőket. Elmeséltem nekik a történetemet, és úgy tűnt, egyáltalán nem hatja meg őket. Valamiféle harag ébredt akkor bennem, mert csak arra tudtam gondolni, mennyi áldozatot hoztam azért, hogy a gyermekeimnek azokban az években biztonságos és gondoskodó környezetet teremtsek... és hogy már nem is élek segélyből, mert a gyerekeim elég nagyok ahhoz, hogy dolgozzak mellettük, és az így keresett pénzből neveljem őket.

A családunk számára a szoptatás megkönnyítette a válással járó jelentős változások átvészelését.

A Breast Intentions blog a szoptatásról szól ... de többről is ennél. Arról is szól, hogy figyeljünk oda a gyerekeinkre, szeressük őket, hallgassunk rájuk. Hogy olyan döntéseket hozzunk, melyek gyermekeink érdekeit szolgálják, és segítenek abban, hogy képesek legyünk minden reggel a tükörben a saját szemünkbe nézni.

Minden családnak a saját döntéseit kell meghoznia: vannak főállású anyák, távmunkát végzők, részmunkaidőben dolgozók, heti 40 órát irodában töltők és egész hetes üzleti utakat vállalók is, és ők mégis mind jó anyák. A legfontosabb, hogy hűek maradjanak önmagukhoz és a gyermekeikhez. Ha kiállunk azért, amiben hiszünk, azzal üzenünk a társadalomnak és az országnak: hogy számunkra az emberek fontosabbak, mint a dolgok.

Köszönöm, hogy elolvasták, amit a legjobb szándékkal írtam!

Írta: Chana Maya Ritter-Box, dúla és LLL szoptatási tanácsadó, akinek már az édesanyja is LLL tanácsadó volt; New York állam, USA

Fordította: Patik Réka

Forrás

témák: