La Leche Liga Magyarország

Az édesanyám 38 éve botlott bele egy La Leche Liga csoportba Michiganben, az Egyesült Államokban. Éppen a bátyámmal volt várandós, semmit sem tudott a szoptatásról, a családjában pedig mindenki cumisüvegből etette a kisbabáját. Anyám végül 3 gyereket szoptatott, összesen 7 és fél évig, támogatása és bátorítása révén pedig minden unokatestvérem is anyatejen nőtt fel.

A családunkban a szoptatás vált mintává, vagyis olyan dolog volt ez, amiről én is mindig azt gondoltam, hogy majd ugyanígy csinálom. Magam a harmadik születésnapomig szoptam - még homályos emlékeim is vannak róla - tehát még a hosszútávú szoptatás gondolatára is nyitott voltam. Fiatal korom óta tisztában voltam a La Leche Liga létezésével. Mégis csak akkor ismertem fel, milyen mély hatása volt az életemre édesanyám La Leche Ligás élményeinek, amikor magam is anya lettem.

Kecskeméten az Anyatej Világnapja alkalmából a védőnők minden évben mozgalmas rendezvényen köszöntik a szoptató édesanyákat: egy-egy szál rózsával és egy verssel gratulálnak azoknak, akik legalább 6 hónapig anyatejjel táplálják gyermeküket. Idén a La Leche Liga standjára tettem egy dobozt, és arra kértem a rendezvényen résztvevő anyukákat, hogy név nélkül írják le nekem, és dobják a dobozba saját válaszukat ezen kérdésekre:

"Miért szeretsz szoptatni? Neked miért jó? Mit tartasz ilyenkor fontosnak, mit érzel?"

Mindig kíváncsivá tett, hogy a szoptatás előnyei, a tudomány által alátámasztott pozitívumok hogyan csapódnak le bennünk, anyukákban, és hogyan válnak ezek a saját életünk részévé, a saját élményeinkké. Íme, itt van néhány válasz a dobozból:

Előre nem tervezett császármetszést követően a kórházban közölték velem: "Sajnos, anyuka, az ön melle nem alkalmas szoptatásra!"

Egy világ dőlt össze bennem, hiszen számomra alapvető volt, hogy szoptatni fogok, még szinte utána sem néztem semmilyen szoptatással kapcsolatos dolognak, annyira biztosra vettem, hogy érezni, tudni fogom, mit kell tennem!

Ennek ellenére 7 órás vajúdás után, császármetszést hajtottak végre, utólag kiderült, hogy kétszer volt a köldökzsinór kislányom nyakán. Nem tették a mellemre a kicsit, hanem elvitték tőlem, és én csak pár óra múlva láthattam, de nem emlékszem pontosan mi történt, mert annyira kábult voltam. A csecsemőosztályon cukros vizet és tápszert kapott cumisüvegből, nekem pedig azt mondták, hogy amíg magamat nem tudom ellátni, ne hozzam ki a kicsit.

Megadtuk a természetnek, ami jár. Feltettük az í-re a pontot. Nem mondom, hogy felhőtlenül boldog vagyok, de mivel a szoptatás teljes folyamata Ákosra és az ő igényeire volt bízva, így most sem reklamálok. A bejelentéssel vártam egy hetet, hátha még „visszafordul” de most már kijelenthetem, hogy itt a vége.

"Andava latte, Elisabetta? Non andava latte, pe qui..." Ezek a szavak olaszul azt jelentik: "Jön a tej, Elisabetta? Már nem jön, igaz?" Az anyósom mondja ezt - miközben arca centikre van a mellemtől - körülbelül századszorra, míg én a fiamat, az ő első és egyetlen unokáját szoptatom. Ideje, hogy én is állást foglaljak a kérdésben. Nyugodtan felnézek, nedves cuppanással kiveszem Alessandro szájából a mellbimbómat, és tejet spriccelek a szoba közepére. "OK, Elisabetta, OK!" Elsiet, karját az ég felé emelve.

Van anya és van a cici. A kettő egy és elválaszthatatlan, de mégsem ugyanaz. A felnőttek próbálnak filozofálni a szentháromságról, közben még ezt az egyszerű dolgot sem értik.

Mikor Flóriánnal terhes lettem, eszembe sem jutott elválasztani Ádámot. Imádta a szopit, avval aludtunk, én jól voltam, tehát folytattuk...

Imádok szoptatni. Sokmindent megtapasztaltam a szoptatásról, amit mások, akiknek megadatott, hogy tejmirigyeik is vannak, nem tapasztalhatnak meg közvetlenül. Azért döntöttem úgy, hogy leírom a történetünket és a tapasztalataimat, mert azt remélem, ezzel segíthetek másoknak.

Kisfiam, Benedek május 15-én született a 37. terhességi héten 2550 g-mal. Természetes volt számomra, hogy a kisfiamat csak szoptatni
fogom, mivel már van egy 7 éves lányom, akit minden gond nélkül szoptattam. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy esetleg minden másképp alakulhat.

Többgenerációs családban nőttem fel sokáig egyedüli gyerekként, tíz éves voltam, mikor az öcsém megszületett. Tulajdonképpen ez jelentette az első lépést az anyaságra való felkészülésre. Mivel édesanyám 1 éves korá­ig szoptatta a testvéremet, természetes volt, hogy én is szoptatni fogok.