Bronwyn és Ruby története

Bronwyn at 5 hetes Rubyt szoptatja. Bronwyn a szoptatás kezdetén átélt nehézségeiről mesél és elmondja, hogyan került egy nagyon fontos könyv címlapjára.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan szülésfelkészítő tanárom volt, aki éppolyan szenvedélyes elkötelezettje volt a szoptatásnak, mint a természetes szülésnek. Az ő vehemenciájának köszönhetően soha sem kérdőjeleződött meg bennem, hogy szoptatni fogok és kész. És nem holmi hat hónapig fogok szoptatni, hanem másfél évig. Legalább.

Így aztán amikor a császármetszéssel végződött otthonszülésem után lábadoztam, tele volt a szervezetem fájdalomcsillapítóval, és próbáltam kitalálni, hogyan szoptassam Rubyt, a 4 és fél kilós kisbabámat, kezdtem magamhoz térni az idealisztikus szülés-víziómból. Lenéztem erre a furcsa kis lényre a mellemen, és emlékszem, hogy kétségbeesve csak arra tudtam gondolni, bárcsak visszafordíthatnám az időt és újra kezdhetném.

Semmit sem értettem. 24 órán keresztül Rubyt csak felületesen tettem mellre. A kórházi nővérek egyetlen egyszer sem ellenőrizték, jól megy-e a szoptatás, még csak futó tanácsot sem adtak. Sőt, hárman vagy négyen közülük tápszert vagy vizet ajánlottak, és azt mondták, a babám túl nagy ahhoz, hogy kizárólag szoptassam, legalább cukros vízre mindenképpen szüksége lesz. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszaemlékezzem a bábám határozott kijelentésére, hogy még egy csepp vizet se engedjek adni a babámnak. Amikor a bábám másnap megérkezett, segített helyesen mellre tenni Rubyt, de akkorra már késő volt.

Pár nappal később nagy, varas sebek lettek a mellbimbómon, és minden mellretétel olyan volt, mintha vipera marta volna meg a mellem: forró, égető, éles fájdalmat éreztem. Próbáltam napoztatni a mellbimbómat, próbáltam lámpázni, krémek sokaságát kentem rá. Kétszer volt mellgyulladásom, az arra kapott antibiotikumok pedig gombás fertőzést okoztak. Depresszióval küzdöttem, és hetekig nem kötődtem kellően Rubyhoz. A mellbimbóm sérülései tovább romlottak. Végül csak sikerült a sebeknek begyógyulniuk.

Az anyukám és a férjem csodálatosak voltak, de kisebbségben voltak, mivel nem kevesebb, mint hét ember (közeli barátok és családtagok egyaránt) próbált meg rábeszélni, hogy adjam fel, tápszerezzem végre Rubyt, és hogy a boldog mamáknak van boldog babájuk. Ezt mindennél nehezebb volt elviselni. Együttérzésre és támogatásra lett volna szükségem. Azt szerettem volna, ha a barátaim azt mondják, remekül csinálom, és hogy a lehető legjobb anyukája vagyok Rubynak.

Lassan kezdtem kilábalni a depresszióból, és a szoptatás enyhítette a császármetszés miatt érzett fájdalmamat. Kezdtem úgy érezni, hogy legalább ezt az egy dolgot képes vagyok jól csinálni. Ruby nyolc hónapos korában egyszer egy kávézóban voltunk, és a pincér egy csésze forró capuccinót tett le az asztalra – pont Ruby elé. Persze a kis öklével rögtön belecsapott, a kávé mindkettőnkre ráfröccsent. Ő sikítani kezdett, az összes vendég felénk fordult, és látták, hogy kávétól csöpögünk. Nem tudván, mi mást tehetnék, felálltam a kávétócsából és a közvetlenül a férjem mögötti székre ültem le, amely takarásban volt a kávézó nagy része elől, gyorsan lentebb húztam a felsőmet és mellre tettem a kislányom, amíg a férjem az italában lévő jéggel dörzsölte a kis vörös kezet. A tulajdonos nagy sebbel-lobbal egy percen belül ott termett, és röviden felszólított, üljek vissza a helyemre. Visszaültem. Aztán odahajolt hozzám. Azt vártam, hogy megkérdezi, hozhat-e még jeget Ruby kezére, de ehelyett azt mondta: "A vendégek panaszkodnak. Kérem, hagyja abba azt, vagy legalább takarja el magát!" Megdöbbentem, és megtagadtam a kérését.

A brit WAB címlapjaFelajánlottam, hogy beszélek a panaszos vendégekkel és elmagyarázom nekik, hogy törvénybe ütközik a szoptató anya diszkriminálása. A tulajdonos mérgesen elment, de egy percen belül visszajött azzal, hogy elveszem a vendégek étvágyát. Ekkor felálltunk és eljöttünk. Elmentem a történetemmel a helyi újsághoz, és három napon belül három különböző lap újságírója készített velem interjút. Ki kellett kapcsolnom a telefonomat, mert úgy tűnt, az ország összes lapja velem akar interjút készíteni. A kávézó tulajdonosa azt mondta, fedetlen keblekkel ültem ott több mint negyed órán át, miközben a kisbabám nem is volt mellen. Láttak már valaha szoptató anyát így viselkedni?

Az újságcikkekre érkezett válaszlevelek többsége gonoszkodó volt – szégyentelennek neveztek, illetlennek, szajhának, magamutogatónak, aki a figyelem középpontjában akar lenni. Nehéz volt ezt elviselni. Trollok garázdálkodtak a Facebook oldalamon, nézegették a képeimet, és gusztustalan üzeneteket írogattak.

A kellemetlenségek ellenére valami jó is történt. Szenvedélyemmé vált a szoptatás kérdése. Rájöttem, hogy valóban szégyentelen vagyok. Nincs abban semmi szégyellnivaló ugyanis, hogy a kisbabámat táplálom.

Feltettem egy gyönyörű képet magamról és az öthetes, szopizó Rubyról a Facebook oldalamra, amit obszcenitás miatt töröltek. Újra feltettem a mára már hírhedtté vált „Hé, Facebook, a szoptatás nem obszcén!” csoport oldalára. Pár nappal később megkeresett Barbara, a brit La Leche Liga kiadványának, a Breastfeeding Matters-nek a szerkesztője azzal a kéréssel, hogy felhasználhatná-e a képet. Most pedig ez a kép szerepel A szoptatás női művészete című könyv brit kiadásának címlapján. Hogy lenne ez szégyentelen?!

Ruby pedig kétévesen még mindig szopizik, és ahogy most látom, ez egyhamar nem is ér véget…

Forrás: Breastfeeding today, 2010, 5. szám, 10-11. oldal.

Írta: Bronwyn Millar, Johannesburg, Dél-Afrika

Fordította: Márki-Lőrinczi Anikó

témák: