Egy százalék
Kosár
Kiadványok

FACEBOOK

A bambinónak is az anyatej a legjobb

A bambinónak is az anyatej a legjobb

“Andava latte, Elisabetta? Non andava latte, pe qui…” Ezek a szavak olaszul azt jelentik: “Jön a tej, Elisabetta? Már nem jön, igaz?” Az anyósom mondja ezt – miközben arca centikre van a mellemtől – körülbelül századszorra, míg én a fiamat, az ő első és egyetlen unokáját szoptatom. Ideje, hogy én is állást foglaljak a kérdésben. Nyugodtan felnézek, nedves cuppanással kiveszem Alessandro szájából a mellbimbómat, és tejet spriccelek a szoba közepére. “OK, Elisabetta, OK!” Elsiet, karját az ég felé emelve.

Brooke, a barátom, aki már evett az anyósom konyhájában, azt mondta: “Ez azért van, mert a melleden nincsenek olyan kis vonalak, mint a cumisüvegek oldalán, ami alapján pontosan tudni lehetne, hány millilitert ivott meg Alessandro.”

Brooke-nak igaza van. Maria Garcia Lombardo élete akörül forog, ki mekkora mennyiségeket fogyaszt el az asztala körül. Szerintem a szobájában, a kis fiókban, a rózsafűzére és az imakártyái mellett őriz egy táblázatot arról, hogy ki, mit és mennyit evett meg.

Elkeseredve fordulok a férjemhez: “Nem kellene az olaszoknak odáig lenniük a babaetetésért?” Összezavarodottságomhoz az is hozzájárul, hogy anyósom külsőre az olasz nagymamák mintapéldánya: apró termetű, csodálatraméltó kis erőmű, aki körül szempillantás alatt ínycsiklandó tésztafélék, a szájban szétomló húsgolyók, édesköménytől illatozó padlizsánok és ropogós pignoli kekszek teremnek. Hogyan is kérdőjelezheti ő meg a babaetetés legalapvetőbb módját?

Amikor Joe kitartó unszolásomra megkérdezi az édesanyját erről, nem kap egyenes választ. A calabriai nyelvjárás terén mutatkozó hiányosságaim ellenére is megértem a kéztördeléséből és a szerteszét cikázó tekintetéből, hogy próbálja kikerülni a témát. Végül ő maga tesz fel néhány aggódó kérdést.
“Mi van, ha Elisabettának nincs elég teje? Nem fárasztó neki, hogy folyton szoptat? Ez nem tesz jót neki.” És a kedvencem: “Lehet, hogy a babának sem tesz jót.”

Igazából Joe és én is csak nevetni tudunk ezen az utolsón, és az anyósom is tisztában van vele, hogy éppen úgy próbálja elnyújtani az érvelését, mint a házi tésztát. Végül leszokik arról, hogy megjegyzéseket fűzzön a szoptatáshoz, de tejtermelő képességem továbbra is nyitott téma a család többi része számára. Annyira gyakran kérdezik meg, hogy miért szoptatok, hogy végül rájövök, nem is ez az igazi kérdés.

Ahelyett, hogy ekkora nyomás alatt megtörve cumisüvegre váltanék, inkább nem-hivatalos felmérést kezdek Joe családjának matriarchái közt. Történeteket hallgatok az 1920-as, 1930-as évek Dél-Olaszországáról, melyek mind úgy kezdődnek, hogy az anyák egyik gyereket a másik után szoptatták, aztán az ötödik (vagy hetedik, vagy tizenkettedik) szülés után meghaltak a kimerültségtől, vagy olyan vírusoktól, melyek ma csak apró kellemetlenséget jelentenek az embereknek. Mesélnek az akkori falujuk nyomorúságos körülményeiről, a kórokozók és a mindig kevés élelem miatti folyamatos küzdelemről. A szoptatást valahogy ezekkel az időkkel azonosítják: a kosszal, a szegénységgel, a szégyennel – a szoptatás olyan dolog számukra, amit muszáj volt a nőknek megtenniük, mert nem volt más választásuk.

Nem meglepő, hogy az 1970-es években Calabriából az Egyesült Államokba kivándorló későbbi generációból senki sem választotta a szoptatást, egyetlen nagynéni kivételével, aki ma már 80 éves. Amikor megszülettek saját gyermekeik, a Lombardo család nőtagjai tápszert vásároltak – amit csillogó-villogó amerikai konyháikban mértek, kevertek, melegítettek a cumisüvegekbe – , és fedett keblekkel etették meg kisbabáikat. Az a mód, amit én választottam a csecsemőtáplálásban, nincs összhangban a család többi nőtagjának választásával, és azt hiszem, ez kicsit megijeszti őket – mivel én nem olyan vagyok, mint ők, talán majd Alessandro sem lesz olyan, mint ők. Megkérdezem Joe-t, hogy szerinte ez azért olyan ijesztő nekik, mert mindent olyan különbözően teszünk, és talán túl amerikai vagyok nekik? A sejtésem bebizonyosodik, amikor meghallom, amint anyósom egy seregnyi nőrokonnal körülvéve azt kérdezi Joe-tól: “Azért fog cipőt adni a gyerek lábára, ugye?” Majd idegesen suttogva: “Egyszer majd ad neki rendes ételt is, si?”

De miután meghallgattam a történeteiket, ilyenkor inkább több nevetés jut osztályrészemül több sértődés helyett. Ők a saját igazságukat, a saját történelmüket hozzák magukkal. Bár az Amerikában született lányok álláspontja, az én generációm továbbra is meglep. “Ó, nekem sosem volt türelmem ehhez!” – mondja Joe harmincas unokatestvére egy lemondó legyintéssel, amikor szoptatni lát. Amikor “szoptatáson kap”, egy másik nőrokon félig viccesen megjegyzi: “Tedd azt el ilyenkor, gusztustalan!” Igyekszem, hogy azt, ahogy magamat látom, vagy azt, ahogy a fiamat táplálom, ne befolyásolja mindez. Abban azonban eltökélt vagyok, hogy legalább az anyósommal megláttassam az én oldalamat is a történetben. Végül a puszta elszántságommal győzöm le őt – és annak a családorvosnak a jól megválogatott idézeteivel, akit szinte a pappal azonos módon tisztel a család.

“Dr. Giovanni azt mondja, az anyatej a legjobb dolog, amit egy babának adhatunk.” – mondom. – “Ugye szerinted is a lehető legjobb dolgot kell adnunk Alessandronak, amit csak tudunk?” Maria Garciának, aki unokáját életében először megpillantva azt kiáltotta: “Come Gesy Bambino!” (Akár a kis Jézus!), végül nincs más választása, mint hogy egyetértsen ezzel.

Azután hónapokig várja a megfelelő pillanatot. Szeme sarkából figyel, ahogy szoptatom az unokáját, miközben zsírral locsolgatja a braciolét, tésztát dagaszt, házi paradicsomszószt mer a tésztára, és vár. A következő családi összejövetelen aztán nyugodtan egy partedlit tépőzáraz Alessandro nyaka köré, és hatalmas tálnyit tesz az asztalra a Maria Garcia nevével eggyé vált húsgolyókból. Ragyog, amint unokájával az ölében felemeli a kanalat. Egy csatába induló hadvezér magabiztosságával mélyeszti a tálba. A sarokban Peppino bácsi azt suttogja: “Mangia, mangia!” (Egyél, egyél!), de leintik.

A férjem családja – nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek hada – a konyhában gyűlik össze, amikor Alessandro hét hónapos korában először eszik Maria Garcia főztjéből. Apósom éppenséggel még a lélegzetét is visszatartja. A fiam mosolyog, az arcán csodálkozás és meglepetés látszik. Azután tapsikolni kezd, piros szószt kenve az arcáról a homlokára.

“Ah, Italiano!” (Ah, olasz!) – kiált fel egy emberként a férjem családja – az én családom. Megkönnyebbülve nevetnek. “Alessandro, ez a kisfiú – hát mégiscsak olasz!”

Ekkor rájövök, hogy az, ahogyan a gyermekeinket tápláljuk – körülöttünk a családdal, a saját testünkből, szeretettel -, az tesz azzá bennünket, amik vagyunk.

Írta: Elisabeth Wilkins Lombardo
Mothering Magazine, 139. szám, 2006. november-december
Fordította: Patik Réka

Fake ID requirements for www.lll.hu customers application, english version

buying fake id on sites like idhurry or idgod is not acceptable either for young mothers or for their children. These fake id are designed for students and alcohol purchases and are not accepted on LLL.hu